Ősz Frankfurtban III.

Elindultunk egy kis felfedezőtúrára a már sötétedőben lévő délutánon. Megcsodáltuk a főpályaudvart, a magas épületeket és egy hatalmas euró jelet.

Térkép az nem nagyon volt nálunk, ugyanis idehaza szerettem volna venni egy utikönyvet de nem lehet kapni, így gondoltam majd ott megteszem és abban úgyis lesz térkép. Miután megláttuk mennyibe kerülnek, megállapítottuk hogy elleszünk anélkül is. Csak egy kis összehajtogatós papíron volt a bevásárló utca térképe nálunk, ami végülis jól jött. Odáig viszont csak úgy sodródtunk. Csak nagyjából emlékeztem merre kell menni, mert azért itthon én már mindent ezerszer megnéztem. Ez szintén jól jött. Az utcán sétálva egy dolog nagyon szemet szúrt, vagyis fület. Vártam már mint a fene hogy német csacsogás vegyen körül, na most ehhez képest én azon kívül minden nyelvet hallottam magam körül, csak azt nem. Jóformán mindenki angolul, törökül, olaszul és minden egyebül beszélt. Németet nem is igazán hallottam. Frankfurt abban a pillanatban lett számomra igazi csalódás. Örültem nagyon hogy ott lehetek, csak egyszerűen nem ragadott magával. Úgy gondoltam, majd beszippant és előtör az "ide még vissza akarok jönni" érzés. De ez valahogy nem jött. Ezzel nem voltam egyedül. Babi is valami hasonlót fogalmazott meg, ő sem volt elragadtatva a várostól.

A vásárlóutcán benéztünk az általunk kedvelt vagy szimpatikusnak talált üzletekbe, a választék ugyanolyan volt mint itthon. Viszont az árak érdekes mód alacsonyabbak voltak. Egy Converse cipő az itthoninak kb a felébe kerül. Ha úgy lett volna nálam pénz, vettem volna egy raklappal!!! :) De minden egyéb középkategóriás márka, ami itthon is van, az olcsóbb volt. Pedig tombolt a karácsonyi szezon, szóval még nem volt szó leértékelésekről. Végülis vettem magamnak egy pólót, amin egy bagoly van, az öcsémnek dobókockát meg torpedót. Ezután az újabb küldetés a "keress egy élelmiszerboltot" volt. Babi tudta a nevüket, én meg megkérdeztem egy bácsit. Be kellett ugyanis vásárolnunk hétfőig, mert a boltok vasárnap zárva vannak, és hétfőn is csak Luxembourgban tudtunk majd vásárolni. Egy kicsit labirintusszerűen volt elhelyezve, de megtaláltuk a boltot. Jól bevásároltunk, szendvicsnekvalót, narancslevet, vizet, gumicukrot az itthoniaknak, gumilabdákat öcsémnek, némi édességet, pudingot, bár kiskanál nem volt nálunk hozzá. Kifele menet a telepakolt strapazacsit ketten vittük, cseppet nehézre sikeredett. Így közlekedtünk hazáig, amit nem is volt olyan könnyű megtalálni. Babi úgy vélte, ő bizony tudja merről jöttünk, merre kell mennünk. Ehhez képest pontosan az ellenkező irányba navigált el minket a súlyos batyunkkal. Kikötöttünk az állatkertnél. Ezt még abban a pillanatban nem tudtuk mit is takar. Metrót találtunk az vitt is volna hazáig de jegyet nem akartunk venni, villamos is járt arra, de azt nem tudtuk melyikkel és merre menjünk. Végülis megkérdeztem egy pasit aki jött ki az állatkertből hogy merre is van a főpályaudvar. Kicsit elképedve közölte hogy elég messze gyalog. Végülis elmagyarázta majd kedvesen közölte hogy ha nem ezzel a kis szar kocsival lenne most, elvinne minket szívesen addig. Mögé pillantottam. Egy drága kétszemélyes sportkocsi volt az a "kis szar". Szóval nekiindultunk a sötétségben a három kilométeres útnak, ami abban a pillanatban hatalmas táv volt a nehéz szatyorral. Sétáltunk egy darabig, majd találtunk egy villamosmegállót. Addig bírtuk. Akkor és ott feladtuk. Pont szerencsénk volt mert az a villamos járt arra ami elvitt a panzióig. Jegyet nem vettünk, ugrásra készen az ajtóknál elhelyezkedve ültünk le. Állni se bírtam. Ellenőr végülis hálistennek nem jött. Felcammogtunk a káposzta-lakosztályunkra és kipakoltunk. Hűtőnek az ablakpárkányt használtuk. Már a boltban nagyon rákészültem a pudingevésre de kellett találnom hozzá valami evőeszközt. Szétkutattam a táskám míg rá nem leltem az avonos kinyitható útifésű tükör részére. Az hosszú volt és teljesen jól ki lehetett vele kanalazni a pudingot az utolsó falatig. Babi nagyon élvezte ezt a mutatványomat. Zenét hallgattunk Babi telefonján, tv-ztünk, néztük a német X-faktort, meg filmekbe is belenéztünk, kapcsolgattunk össze vissza. Ezután meglátogattuk a zuhanyt. Vagyis tervbe vettük, csak adódott egy kis probléma. Papucs egyikünknél sem volt. Pedig itt a káposzta-hiltonban erre bizony szükség volt. De semmi gond, ezt is megoldottuk. A lábunkra húztuk a szendvicses alutasakokat és így vonultunk a zuhany alá. A semminél azért jobb volt. És itt ért minket a meglepetés, a forróvíz. Komolyan mondom húsz percig biztos álltam alatta. Csak úgy, mert jólesett. De Babi is így tett. Utána nagynehezen felöltöztünk és visszamentünk a szobánkba. Ott is jó meleg volt szerencsére. Folytattuk a zuhanyzás előtti programot, ettünk, majd szépen lassan elaludtunk.

Ősz Frankfurtban II.

Az utazás előtti nap dolgoztunk. Mivel a szüleimhez közel esik a reptér azt beszéltük meg Babival hogy náluk alszunk, és másnap majd ők kivisznek minket. Péntek este egyrecsak sűrűsödött a köd kifele menet a városból. Én ekkor már elkezdtem aggódni. Babi nem tudta mit jelent a köd. Miután felvilágosítottuk hogy így valószínűleg reggel nem szállunk fel időben, már ő sem mosolygott annyira. Másnap reggel kisebb problémák adódtak otthon a kinyomtatnivalókkal, de végülis sikerült időben elindulni és megérkezni. A reptéren már fogadott is minket a csodás hír; egy óra késés. Nekem ez a világvégét jelentette. Így is délután 3-ra értünk volna oda, most még egy óra mínusz.

Babibak tériszonya van. És egy kicsit fél a repüléstől, így tilos volt viccelődnöm zuhanással és magasság-megállapításokkal, amit persze megszegtem, mert olyan vicces volt nézni a rémült ábrázatát. Igazából jól bírta a repülést. Sokat nem láttunk, tele volt felhővel az ég.

Mikor leszálltunk a Frankfurt Hahn reptéren nem csapott meg semmilyen idegen, vagy "németországban vagyok" érzés. Kis aranyos reptér, kis aranyos repülőkkel. A repülőtől kb. 100m séta és már benn is vagy az érkezős miniterminálon aztán onnan hipp-hopp ki is jutottál.

A busz, ami bevitt volna a városba előttünk 5 perccel húzott el. Nagyon boldogak voltunk tőle. Pedig még csak a csomagot sem kellett várnunk, csak kézipoggyászunk volt. Ilyenek a gazdaságos utazók. Amíg a buszt vártuk megérdeklődtem hogy majd honnan megy a Luxembourg-i buszunk. Hálistennek csak 200m séta.

Közben drága Babim megosztotta velem a jóhírt amit elfelejtett eddig; némethonban az üzletek vasárnap nem nyitnak ki. Semelyik. Se kaja, se ruha, se elektronika... semmi. Remek. Szombat délután volt, és volt pár óránk arra hogy mindent beszerezzünk amit csak akarunk. Bebuszoztunk a városba, majdnem két óra volt az út. Onnan párszáz méter és már meg is volt a szállásunk. Pension Alpha. Ez volt az a hely ami még az egyik osztálykirándulásom alkalmával érintett miskolci munkásszállót is lepipálta. Egy amúgy teljesen kedves recepciós úr átvezetett minket az épületen, ki, egy belső udvarra, ahol állt egy másik épület. Már ott érezhető volt hogy ez nem lesz egy hiltoni hangulat. Az épületbe belépve pofáncsapott a káposztaszag, ami ottlétünk alatt ott is maradt. Felmentünk az elsőre be egy szobába. Ott kénytelenek voltunk tudomásul venni hogy itt bizony nincs saját fürdőszoba, közös zuhany és wc van a folyosón. A szoba kicsit büdös, kétágyas, a szekrényen nincs ajtó az ágyneműhuzat olyan szürke mint a hamu az ágy megélte talán a két világháborút is. Cserébe viszont volt tv és benne több mint 50 csatorna és frankó meleg fűtés. Ellentmondásos egy hely volt. Ezt később a zuhanyban is tapasztaltuk. Amilyen gagyi volt, legalább csak úgy ömlött a forróvíz jó sokáig. Aztán értek még meglepetések.

Az első sokk után gyorsan kipakoltunk és útnak eredtünk.

Ősz Frankfurtban

A legutóbbi utazásom már amolyan segélykiáltás-féle volt. Az unalmas hétköznapok és a semmitmondó nyár után kellett egy kis élménybeszerző túra. Az uticél kérdése szinte már a "nekem mindegy hová, csak menjünk" elven működött, mígnem végül nagy meglepetéssel szolgált a válasz; Végre irány Frankfurt.

Tavasztól kezdve szerveztem, terveztem hogy mi legyen 2010 nagy utazása. Mindenképpen valami tengerparti napfényes heverészős-kirándulós dologra gondoltam. Ugyanis ez már 2009-ben is elmaradt. Nagyon ki voltam éhezve a tengerre és nagyon rákészültem hogy idén össze kell jönnie. Aztán egy júniusi kisebb autóbaleset és annak fantasztikus költségei visszahoztak a földre az álomvilágomból, és szomorúan vettem tudomásul hogy a nyáron semmi nagyszabású utazás nem várható. Így utolsó reményként elkezdtem nézelődni hol van még ősszel is nyár, majd rákattantam ezzel a lendülettel Tunéziára hisz ez a válasz született. Óriási akciók, last minute utak tömkelege, marha jó ajánlatok zúdultak rám. De ismét rá kellett jönnöm hogy a pénztárca valahogy még mindig nem készült fel erre a dologra.

Aztán jött a megváltás. Én mint abszolút Wizzair párti (olcsó és tűrhető) ráleltem egy új uticélra az oldalukon. Frankfurt. Olyan olcsón, hogy azt már szinte kár volt elkérniük érte. Oda vissza 8000ft. Mondom magamban, ebből még egy hazai vonatos Nyíregyháza odavisszát sem lehet megúszni... Szóval nem gondolkoztam sokáig, hívtam is Babi barátnémat és közöltem a jóhírt. Ő volt az ugyanis, akivel már a középiskola elején Frankfurtról fantáziáltunk, csak akkor rá kellett jönnünk hogy oda nem visz fapados. Eddig. Kisebb nagyobb variálásokkal, de megszületett a döntés; mennünk KELL! Szeptember végén lefoglaltuk a jegyet, majd én kezembe vettem a többi teendőt is. Szálláskeresés, busz menetrend a reptérről, helyi közlekedés, látnivalók, belépők, stb, stb.

Aztán egyszer csak figyelmes lettem valamire. A reptér 100km-re van a várostól. Oké, ezt tudtuk. De mivel ilyen messze van, egy csomó mindentől van szintén ilyen távolságban. Mikor a buszjegyeket próbáltam lefoglalni, megláttam hogy Luxembourgtól is szintén 100km-re van a repterünk. Lecsaptam a lehetőségre és mindent szépen lefoglaltam és megterveztem. Frankfurt és Luxembourg csak ránk várt!

Folyt. köv.

Hamarosan

Nemsokára belemerülök az írásba és elmesélek minden történetet, amit csak tudok. Tulajdonképpen adni szeretnék. Olvasásélményt. Remélem sikerül!