Hogyan kerültem Amerikába - lehetőség, vízum, útrakelés

Hogyan is került terítékre az életemben Amerika? Elég különleges módon. Ez egy céges továbbképző út, avagy tréning volt amihez nekem éppen nem sok közöm van. Ezek ilyen frankón megtervezett, megszervezett utacskák voltak, évente valahová. De mint tudjuk, Amerika válogatós népség, előszeretettel vízumoztatnak meg akárhonnan jöttél. No, persze manapság már fenemód engedékenyek lettek, kicsiny országunk lakói - persze nem ennyire egyszerűen - már vízum nélkül is nekivágatnak - avagy mégse igazából, de jól hangzik. Ez a történet nem mai csirke, szóval most kicsit időutazunk.

Tisztelt hölgyeim és uraim, 2005-öt írunk.

Azt a "gyászos" évet, mikor megtépázta az Amerikai kontinens középső részét egy elég agresszív hurrikán dömping. Köztük a mindenki számára ismert Katrina hurrikán. New Orleans-ra mérve a legnagyobb csapást, mint közismert. Abban az évben, ki tudja miért, de állandóan ilyen óriási és pusztító viharok söpörték végig a partokat, hihetetlen bosszúságot és károkat okozva az embereknek, és halált. Na és persze, nekem sikerült ebben az évben beszerveződnöm egy Amcsi kiruccanásba. Tavasszal szóba került ez az út. Akkor még csak a Bahamákról tudtunk. Mit ne mondjak, ha önmagában csak oda jutottam volna el, én akkor is éppen ennyire lennék boldog ember. Mert azért hát na, a Bahamák... Földrajz mániás vagyok, a történelemben is a nagy földrajzi felfedezések rész érintett meg leginkább. Számomra az a tény hogy ott vetem meg a lábam én is először amerikai partokon, ahol egykor Kolumbus azért eszméletlen adrenalinnal töltött el. Ő is ott kezdte, és én is ott fogom. Ugyebár a fiú nem is jutott tovább, a kontinens talaján lába nem ért földet sosem, és hát abban az évben úgy látszott abszolút követője leszek a Mesternek, azaz én is csak a szigetekig jutok. Tudom hogy amúgy a vikingek beelőzték szegényt, de mégiscsak ő ennek az igazi felfedezője, na. :D

Majd jött a hír a nyár folyamán, hogy bizony, a Bahamák is terítéken van, de nem fő célpontként. Az "csak" egy hajóút keretén belül kerül be a repertoárba. Az igazi célpont... tadadadam... MIAMI. Ó hát a fene enné meg! Deszörnyű! :)

Én személy szerint azért kerültem bele a képbe, mert az egyik jelentkező, fogalmam sincs pontosan milyen okból, de lemondta az utat, így kitöltöttem az üresedést.

Ősz. Amerikai nagykövetség. Vízumügyintézés. Az igazi izzasztó, gyomorszorító és mindent eldöntő momentum. A tapasztalatom az volt, hogy ezek a pökhendi amcsik igazából ezzel szórakoztatják magukat. Tulajdonképpen el tudom képzelni ahogy nézik az egészet kamerán, akár egy valóságsót és popkornnal a kezükben lesik a kálváriánkat. A feszkós tekinteteket, a türelmetlen lábdobolásokat, a gördülő izzadságcseppeket a homlokokon, azt ahogyan ezek angolul pofáznak hozzád, ha kell ha nem, (mert ugyebár úgy ne merj odautazni hogy nem tudod a nyelvet) és te csak pislogsz. Azok ott a hivatalban - már elnézést a 2005ös csapattól - igazi Kihaénnem gárda volt. Pöffeszkedő, beképzelt emberek, akik sorsok felett döntöttek. Tulajdonképpen eme panaszáradattal kívántam most elégtételt venni az ügyintézés során ért kellemetlenségekért, de tulajdonképpen lényegtelen, a papírt megkaptam. :) Vagyis matricát az útlevelembe, mert ennyi az egész. Bizony. Egy matrica... Még szerencse hogy manapság más a helyzet ügyintézés tekintetében, a sima mezei útrakelőknek. De anno: Szóval állj körülbelül négyszer sorba, jelentkezz, add le a papírjaidat, nyomkodd az ujjad tintába és adj ujjlenyomatokat, és mindezek után, amikor már lóg a nyelved a fáradtságtól, állj oda telimosollyal a konzul elé és érd el nála hogy azt mondja, igen anyukám, mehetsz. Mert hihetetlen de ezen múlik az egész. Azon hogy ránéz a pofádra egy - esetemben huszonéves - csaj és undok tekintetében elveszve próbáld meg neki elmagyarázni hogy istenments hogy te letelepedős álmokat szőnél, épp csak nagyon ráérsz, megteheted és arra járnál. Nem hatotta meg, összevissza kérdezett mindent, közben tolmács fordított, számlákat kért a nagynénémtől hogy bizony ott dolgozik e ennél a cégnél, és valóban kizárólag üzleti e az út. Szóval minden hajcihő után végülis a szembesítés a döntő. Mi végül fogalmam sincs hogyan, de átmentünk a rostán. De nagy meccs volt, látszott rajta hogy nemigen tetszünk neki, sokat kötekedett. Ohh de egyem a szívét, nem is volt túl bőkezű, csak egy évre adta meg a vízumot. Míg a nagynéném párjának, aki tőlünk függetlenül intézte az ügyeit 10, ismétlem; tíz évre kapta. Érezhető a különbség, igaz? :) No lényegtelen, megkaptuk az számít.

Jött a november. Persze mikor máskor menne tönkre a fényképezőgépem mint az utazás előtt. Nagyon nagy szerencsém volt akkor saját magammal, hogy mókusmód tudtam spórolni - jelzem manapság már nem megy ilyen könnyen:) - ígyhát vettem magamnak egy szuper kis fényképezőgépet. Meg egy akkor még hűdemenő 1GB-os memóriakártyát. Hú de változik a világ, ma már a terrabájtok a menők. Vagy már az sem? Felvilágosítást kérnék... :)

És végre az út:

Egy szép novemberi szombaton óriási csomagokkal felpakolva nekiindultunk Ferihegynek. Izgalom az volt bőven. Ilyenkor két hatalmas problémám van. Egyik a csomagok időbeli és térbeli azonossága személyem helyzetével. Magyarul; egy helyre érkezzünk, ugyanakkor. A másik az "ÉN ABLAKNÁL AKAROK ÜLNI!!! AKAROK! AKAROK!" kérdéskör. Merthát mi az, hogy ez nem egyértelmű? Előtte ugyan csak egy repülős utam volt, az is egyedül, de tisztában voltam a jogaimmal. Az ablak nekem alanyi jogon kijár. Tűnhetek nagyon nagyigényűnek és hisztisnek, de bizony az ember lánya 16 évesen, második repülése alkalmával képes ilyen hatalmas nagy problémákkal bírni. Manapság nagylelkű vagyok, ha olyannal utazom aki még nem repült, átengedem az ablak mellett ülés jogát. Viszont abból nem engedek hogy legalább akkor az utitársam ne üljön mellette. Kész pocsékolás. Repülés panoráma nélkül? Még ha felhős is? Ááá. Nem. Én bunyózok a fapadoson, ha kell:)

Ablakmellettülés joga biztosítva, már csak a csomagok kérdésesek. Átszállós útról lévén szó, volt miért aggódni. Meg még ami kis bosszakondást okozott részemre, az a nagynénémék mindenáron szárny fölött ülése volt. Mert hogy ott biztonságosabb(?) és nem ráz annyira. Csak a kilátás elég korlátozott, és mivel úgyis én ültem oda, nem volt már az mindegy, hogy akkor legalább lássak is, ha már annyira szereték nézelődni? Ohh rokonok!:)

 

 

 

 

 

Az Alitalia járataival utaztunk. A táj szép volt, Alpok és társai, landolás Milánóban. Ott várakozás, majd irány a nagy, hatalmasnagy "távolsági járat". Ekkora repülőt én előtte csak filmekben láttam. Többnyire katasztrófafilmekben, szóval baromi biztató volt. :) Itt már nem szárny fölött ültünk. Yeah!

A reptéri hercehurca alatt a kedvenc élményem a bakancsomhoz köt. Ez azóta is családi legendává vált. Történt ugyanis, hogy nem sokkal azelőtt tombolt a rocker korszakom. Semmi sötét és szégyenletes történéssel, egyszerűen csak rock és fekete cuccok, no és az elmaradhatatlan acélbetétes bakancs. Imádtam azt a mennyei sarut. A maga idejében. De mikor utaztam már hanyatló korszakát élte a dolog bennem, nem hordtam már az a bakancsot, meg eleve kivilágosodtam. De édesanyám - most is csókoltatom rózsás ötletéért(szóval puszi Anyu) - közölte hogy mivel tudomása szerint a nagy gépen iszonyat hideg lesz, vegyem fel a bizonyos cipellőt és ebben utazzak. Amúgy nemigen voltak barátságban, a muter meg a bakancs. Szóval kénytelen voltam hallgatni a parancsra és felvettem. No most aki hordott már ilyet, az tudja hogy ez a cipő minden időben alkalmatlan viselet. Vagyis tudniillik télen lefagy a lábad, nyáron pedig lesül. ACÉLbetétes. Szóval nemhogy ellensúlyoz, rátesz egy lapáttal. És ez még semmi. Nemhogy fázott benne a lábam, még bosszúságot is okozott, szegény lábbeli. Eleve a tonnás súlya hosszú idő után újra hordva igen zsibbasztó és a történet szempontjából leglényegesebb tényező az acél. Budapesttől Miamiig minimum hat ellenőrző kapun kellett átmennem, és bakancsuraság pedig besípolt mint az állat. Tehát, százsoros bakancs kiköt, levesz, mezítláb átsétál, felvesz, beköt. Hatszor... Amikor már eleve lázban égsz minden új inger miatt.

A kaja a gépen egész finom volt, a tálalás gusztusos, mini ez, mini az, nekem bejött. Repültünk egy ideje mikor éppen kinéztem az ablakon, és annyit láttam hogy kiválik egy darab a szárnyból. Hirtelen odafordultam az eleve merevarcú nagynénémhez és szinte kiabáltam hogy levált egy darab a szárnyból. Na szívroham és társai, volt minden. Hült tekintettel meredtek rám a szomszédaim. Eleve féltek az egész repüléstől. (én mindig parázós népséget fogok ki) Mikor visszafordultam a szárnyhoz, hogy megnézzem mennyi maradt még belőle, konstatáltam, hogy nem esett le semmi, csak épp abban a pillanatban engedték ki a szárnyon a valamilyen meghosszabbító akármijét, ebben nem vagyok otthon, és én pont azt a pillanatot kaptam el, ahogy jön kifele. Komolyan beszartam mikor láttam, na! :)

Próbáltam filmet nézni, azért 12 óra az 12 óra. De nem volt valahogy ínyemre a kizárólag angol szöveg, ígyhát mikor már nem volt az ablakon kibámulva semmi változatos, csak nonstop az óceán, elaludtam. Szerencsémre. Adtak a repülőn párnát meg takarót, de bizony nem sokat segített. Hideg volt és baromi kényelmetlen.

Merev nyakzattal ébredtem. És jókor. Mikor kinéztem láttam már szigetkéket. Teljesen bepörögtem. Majd a partot.

Az érzés leírhatatlan. Ez egy olyan dolog ami mindenkinek a maga titka. Senki nem mesél róla bővebben, mert a közönség nem tulajdonít neki nagy jelentőséget. Milyen az, mikor meglátod az uticélt fentről, pláne hogy Amerikáról beszélünk. Ez egy őrült érzés. Rátapadtam az üvegre és csak ámultam bámultam. Szkenneltem be az agyamba a látványt. Emberek! Amerika földjét bámulom az égből, akár egy madár! Istenem! Itt vagyok. El sem hiszem. Néztem a hatalmas csatornarendszereket, a tavacskákat, a szabályos utcákat, a szigeteket, már fentől érezhetően más volt az egész.

Íme a floridai mocsár fővárosa. Miami.

Luxembourg II.

Ahogy mentünk a lépcsőn kicsit megijedtünk. Onnantól a lépcsőfordulótól ahonnan már nem látszott a recepció, már nem is volt olyan giccses és szép a szőnyeg és a fal és minden egyéb. Romlott a minőség felfelemenet. A szobába félve léptünk be. És lám, egy csudaaranyos, bájos kis szobácskát kaptunk. Tiszta, rendezett, meleg, normális ágyneművel és ággyal, és abszolut szagmentes. Csak sajnos ugyanennyire fürdőszobamentes is... Fogtam a fejem. Így elcseszni egy szobafoglalást... Másodjára. Bár igazából ennél a szálláshelynél nem volt feltüntetve az interneten a közös fürdőszoba. Na de mindegy is. Csak sajnos mikor megnéztük a fürdőszobának sem nevezhető zuhanyzót elállt a lélegzetem. A wc még oké, olyan tipikus kis kocsmai vécé(helyiség) volt, egyszemélyes és nem túl hívogató. De a zuhany vitte a pálmát. Egy körülbelül hasonló méretű ablaktalan, szellőzésmentes fülke. Van egy ajtaja ami a folyosóra néz, abban az ajtónyi szélességben le lehet vetkőzni és onnan lépsz is a zuhanyfülkébe aminek minden oldala maga a fal. Szóval egy olyan kilencvenszer-száznyolcvanas lyuk. Belmagasság meg max 230 cm. Fantasztikus volt. Túllendülve az újabb érdekességeken inkább bevetettük magunkat a bájos kis szobába. Megettük a kis szendvicskéinket, kipróbáltuk a tv-t és lepihentünk. Babi beállította a telefonját hogy ha esetleg elaludnánk kettőkor biztosan felkeljünk. Nos, sikerült is felkelnünk négy és öt között. Kinyomtuk az ébresztést és cseppet elillant az idő. Mire összeszedtük magunkat alig maradt egy kis időnk nézelődni. A téli felszerelésem beszerzése így megint ugrott. De ekkor már annak is örültem hogy volt még nyitva szuvenírbolt. Egyedül az volt nyitva hétig. Ott megint megvettünk a kötelező képeslap-hűtőmágens párost és még egykét apróságot. Ezután sétára indultunk. Megnéztük a várat esti kivilágításban, átmentünk újra egy völgyhídon és egyszercsak egy nagyobb buszmegállóba értünk. Ott eldöntöttük hogy idő szűkében és mivel amúgy is hideg van rendezünk egy gyors esti buszos városnézést egy hasraütésszerűen kiválasztott járattal. Sikerült tényleg jót választani, nagyon szép részeken vitt végig még az óriási Pont Rouge híd alatt is átmentünk ami már odafelé is feltűnt hogy elég hatalmas mikor átmentünk rajta de így oldalról nézve látszott csak igazán. Aztán valahol a nagy sötétségben leszálltunk és elgondolkoztunk vajon mennyi idő míg jön visszafelé is egy busz. Mert erről kicsit megfeledkeztünk. Ácsorogtunk is egy ideig, majd jött egy busz és visszavitt minket oda ahonnan indultunk. Ott besétáltunk egy vásárlóutcába amit a buszon szúrtunk ki és reménykedtünk hogy találunk valami jó kis beülős helyet. Éhesek voltunk már nagyon és forrócsokira is vágytunk. Míg sétálgattunk a kihalt vásárlóutcán egyszercsak figyelmesek lettünk egy kürtöskalácsos bódéra. Óriási betűkkel volt ráírva hogy kürtös és a bódé oldalán leírták a kürtöskalács történetét. Hát valami különlegességre mindenhol rálelünk.

Végül semmi extra olcsót nem találtunk és beültünk egy pizzahut-ba. Rendeltem valami fokhagymáspirítóst, csak nem azt kaptam amit kértem, Babi meg egy brownie-t, és ő sem olyat kapott amilyet kért. legalább a forrócsoki stimmelt. Innen szépen visszabuszoztunk a hotelhez és folytattuk a pihenést. Én kipróbáltam a zuhanykülönlegességet aztán pedig nyugovóra tértem. Luxembourgra több idő kellett volna, egy kicsit jobb idő és kipihent szervezet.

 

Másnap reggel lementünk reggelizni, ami szuper volt. Volt itt is választék és egész finom is volt. Ezután összepakoltunk és mentünk a reptéri buszhoz. Ez a buszút valahogy kevésbé volt rémes. A reptéren Babi újra reggelizett, majd szépen becsekkoltunk és mentünk az ellenőrzőkapukhoz. Itt adódott egy kis probléma a táskám tartalmával, valahogy nem szimpatizáltak az újonnan beszerzett evőeszközkészletemmel, de kedvesen megkértek hogy legközelebb ne szállítmányozzak kézipoggyászban kenőkést. Mosolyogtam és bólogattam serényen. Hát igen, ezt valahogy elfelejtettem... Majd odabenn megláttunk az újabb nagyszerű hírt, a gépünk késik, mégpedig majdnem négy órát. Rettenetesen örültünk... Halálrauntuk magunkat, kínunkban vettünk újságokat és azt olvasgattuk. Aztán kaptunk egy fülest arról hogy aki kimegy a wizzair-pulthoz az kap egy 4 euró értékű csekkecskét, amelyet a reptér területén le lehet vásárolni. Hát az ottani árakhoz képest ez egy nagy nulla volt de végülis egy szendvicset pont tudtam belőle venni, miután megint sikerült visszavergődnöm magam újra az ellenőrzőkapukon. A mosdóban töltöttem kicsit a telefonomat, de ezzel nem voltam egyedül. Volt aki a lap-topját töltögette. Végighallgattunk mindenféle íkúbajnok okfejtést a gép késését illetőleg, sőt még olyan elmélet is volt hogy egy adott pillanatban leszállt gép fog minket vinni a miénk helyett, merthát mostmár biztos az lesz az, mert indulni kéne már. Szóval mindenki marha okos volt, de nem volt igazuk. Jött a kis pink gépünk és haza is vitt. Ablak mellett ültünk, vagyis most Babi volt a soros. Mikor hazaértünk már bőven sötét volt. Valahogy ilyenkor már mindig alig várom a hazérkezést. Hiába is, a visszautak már nem annyira izgalmasak.

Luxembourg

Még az este ért minket egy kedves kis élmény. Babinak telefonálnia kellett Németországon belülre, de a szemét automata elnyelte az apróját, így inkább nem próbálkoztunk tovább. A csodapanzió recepciósától kérdeztük hogy van-e esetleg mód rá hogy telefonáljunk, fizetünk mi szívesen, csak találjon ki nekünk valamit. Erre a srác előkapta a mobilját, a saját mobilját, és közölte, hogy tessék csak telefonálni nyugodtan. Hát nem akartuk elhinni. Micsoda kedvesség. Pedig nem mondhatnánk hogy előtte bármiféle egyéb kommunikáció lett volna ezzel a fickóval közöttünk, szóval nem lophattuk be magunkat a szívébe semmivel, node valamiért mégis szimpik lehettünk. Ő meg egyszerűen csak rendes.

Reggel mint a holdkórosok kóvályogtunk a szobában és kapkodtunk hogy odaérjünk a buszhoz. Kulcsleadás, búcsú a káposzta-hiltontól és kedves személyzetétől. A busz már bent állt, és nagy meglepetésemre sokan voltak rajta. Pedig gondoltam ki az a hülye rajtunk kívül aki négyharminckor, hajnalban indul bárhová is. Hát sokan. Jó hogy volt még két hely egymás mellett. Többnyire aludtam az úton, de sokszor felkeltem. Marha kényelmes volt... A reptérnél átkullogtunk a másik buszhoz és én nagy lazán löktem a német rizsát a sofőrnek aki meg félig franciául válaszolt vissza. Vagyis azt hittem hogy franciául. Luxemburgiul, mint később megtudtam. Mondom ejha, én azthittem hogy a buszsofőrünk még német fog használni. Ezen a buszon egy árva lélek nem volt. Összesen kb hatan ha voltunk rajta útközben. De lehet hogy annyian sem. Külön ültünk Babival, hogy kényelmesebben törhessük ki a nyakunkat alvás címén. Nekem nagyon nem akart menni.  Főleg hogy a sofőr valami francia rádiót hallgatott, és engem lever a víz ettől a nyelvtől. Ha nem dalban van akkor nekem végem, nem bírom. A francia valahogy nem az én nyelvezetem. Szóval az egész kétórás út alatt hallgatta a francia boros-bocskor morningshow-ját, egy életmentő dalocska nélkül, és mindebből csak annyit értettem hogy pözsó. Gondolom valami autóreklám, vagy nyereményjáték lehetett. Az mp3 persze Babi fülében lógott. Én meg lezsibbadtam. Mikor már csak egy megálló volt, én szépen felálltam és nézelődtem, hogy tuti jó helyen szálljunk le. Sofőrbácsinak pont ekkor támadt kedve fékezni, én meg felnemfedezett tánclépésekkel száguldottam egészen a busz elejére, kicsit szívrohamot kapva a nagy szélvédő gyors közeledésétől. De no problem, túléltem. Leszálltunk ahol kellett és elindultunk a szállás megkeresésére. Nem volt ugyan messze, de olyan kis labirintusszerűen vannak az utcák ott is(lehet hogy csak nekünk) hogy inkább rákérdeztünk. Mikor bementünk az aranyos kis Hotel Bristolba leesett az állunk. Egy édibédi giccsparádé volt az egész recepció. Mi ennek annyira tudtunk örülni hogy csak na. Gondoltuk ha hasonlóan giccses a szoba is akkor az már csak jobb lehet mint az előző munkásszálló sztájl. De az még arrébb volt hogy ez kiderüljön, ugyanis csak délben lehetett átvenni a szobánkat és még csak kilenc óra volt. A célunk eleve annyi volt hogy megengedjék hogy a táskánkat letehessük. Ez megtörtént és el is indultunk várostnézni, bár iszonyat fáradtak voltunk. Azért a buszon nem sokat aludtunk. Azt tudtam hogy nekem kell valami franciás reggeli, valami bágett vagy kroászon. Hát azt nem vettem, de nagyon finom fánkot igen. Lementünk egy gyönyörű völgyecskébe, a város közepén van több nagy árok, ahol minden zöld, parkos és gyönyörű, igazi meseszerű megjelenéssel. Hatalmas völgyhidakkal és kispatakkal. A túloldalon felsétáltunk egy utcácskán ahol elkapott a francia hangulat.

Itt már éreztem azt amit Frankfurtban egyáltalán nem. Az "Istenem, ide még vissza akarok jönni" érzést. És azt hogy beszippant, magávalragad. Olyan volt mint egy királylányos mesében. Luxembourg olyan mint egy mesének a díszlete. Van vár, kacskaringós köves utcák, kandeláberekkel, kicsit giccses épületek, régies utcatáblák. Tudom, ez Budán is megvan a várkerületben, de ez mégis teljesen más. Olyan regényesebb.

Mikor felértünk a túloldalra, azonkívül hogy kiköptük a belünket a meredek hegymenettől, nagy sajnálatunkra már eléggé esett az eső. Addig is esegetett de egyre csak erősödött. Nem szakadt, csak pont idegesítően szitált. Átmentünk egy völgyhídon és mikor onnan nézelődtünk rájöttünk hogy igencsak durvák a szintkülönbségek a városban. Elmentünk még a várhoz, de az már kínszenvedés volt. Amennyire volt gyönyörű a város, annyira voltunk fáradtak és nyűgösek, és ehhez még esett is.

A vár után visszabuszoztunk a hotel környékére és még benéztünk a boltokba, a sapka-sál-kesztyű küldetésem teljesítésére. Addig variáltunk míg semmit nem vettünk, megbeszéltük hogy átvesszük a szobát, kicsit pihizünk és folytatjuk a portyázást. Visszamentünk a Hotelbe és elvileg még volt fél óránk délig. De szétáztunk, és minden mindegy volt, csak addig is ülhessünk. De szerencsére már felmehettünk.

Ősz Frankfurtban II.

Az utazás előtti nap dolgoztunk. Mivel a szüleimhez közel esik a reptér azt beszéltük meg Babival hogy náluk alszunk, és másnap majd ők kivisznek minket. Péntek este egyrecsak sűrűsödött a köd kifele menet a városból. Én ekkor már elkezdtem aggódni. Babi nem tudta mit jelent a köd. Miután felvilágosítottuk hogy így valószínűleg reggel nem szállunk fel időben, már ő sem mosolygott annyira. Másnap reggel kisebb problémák adódtak otthon a kinyomtatnivalókkal, de végülis sikerült időben elindulni és megérkezni. A reptéren már fogadott is minket a csodás hír; egy óra késés. Nekem ez a világvégét jelentette. Így is délután 3-ra értünk volna oda, most még egy óra mínusz.

Babibak tériszonya van. És egy kicsit fél a repüléstől, így tilos volt viccelődnöm zuhanással és magasság-megállapításokkal, amit persze megszegtem, mert olyan vicces volt nézni a rémült ábrázatát. Igazából jól bírta a repülést. Sokat nem láttunk, tele volt felhővel az ég.

Mikor leszálltunk a Frankfurt Hahn reptéren nem csapott meg semmilyen idegen, vagy "németországban vagyok" érzés. Kis aranyos reptér, kis aranyos repülőkkel. A repülőtől kb. 100m séta és már benn is vagy az érkezős miniterminálon aztán onnan hipp-hopp ki is jutottál.

A busz, ami bevitt volna a városba előttünk 5 perccel húzott el. Nagyon boldogak voltunk tőle. Pedig még csak a csomagot sem kellett várnunk, csak kézipoggyászunk volt. Ilyenek a gazdaságos utazók. Amíg a buszt vártuk megérdeklődtem hogy majd honnan megy a Luxembourg-i buszunk. Hálistennek csak 200m séta.

Közben drága Babim megosztotta velem a jóhírt amit elfelejtett eddig; némethonban az üzletek vasárnap nem nyitnak ki. Semelyik. Se kaja, se ruha, se elektronika... semmi. Remek. Szombat délután volt, és volt pár óránk arra hogy mindent beszerezzünk amit csak akarunk. Bebuszoztunk a városba, majdnem két óra volt az út. Onnan párszáz méter és már meg is volt a szállásunk. Pension Alpha. Ez volt az a hely ami még az egyik osztálykirándulásom alkalmával érintett miskolci munkásszállót is lepipálta. Egy amúgy teljesen kedves recepciós úr átvezetett minket az épületen, ki, egy belső udvarra, ahol állt egy másik épület. Már ott érezhető volt hogy ez nem lesz egy hiltoni hangulat. Az épületbe belépve pofáncsapott a káposztaszag, ami ottlétünk alatt ott is maradt. Felmentünk az elsőre be egy szobába. Ott kénytelenek voltunk tudomásul venni hogy itt bizony nincs saját fürdőszoba, közös zuhany és wc van a folyosón. A szoba kicsit büdös, kétágyas, a szekrényen nincs ajtó az ágyneműhuzat olyan szürke mint a hamu az ágy megélte talán a két világháborút is. Cserébe viszont volt tv és benne több mint 50 csatorna és frankó meleg fűtés. Ellentmondásos egy hely volt. Ezt később a zuhanyban is tapasztaltuk. Amilyen gagyi volt, legalább csak úgy ömlött a forróvíz jó sokáig. Aztán értek még meglepetések.

Az első sokk után gyorsan kipakoltunk és útnak eredtünk.