Luxembourg

Még az este ért minket egy kedves kis élmény. Babinak telefonálnia kellett Németországon belülre, de a szemét automata elnyelte az apróját, így inkább nem próbálkoztunk tovább. A csodapanzió recepciósától kérdeztük hogy van-e esetleg mód rá hogy telefonáljunk, fizetünk mi szívesen, csak találjon ki nekünk valamit. Erre a srác előkapta a mobilját, a saját mobilját, és közölte, hogy tessék csak telefonálni nyugodtan. Hát nem akartuk elhinni. Micsoda kedvesség. Pedig nem mondhatnánk hogy előtte bármiféle egyéb kommunikáció lett volna ezzel a fickóval közöttünk, szóval nem lophattuk be magunkat a szívébe semmivel, node valamiért mégis szimpik lehettünk. Ő meg egyszerűen csak rendes.

Reggel mint a holdkórosok kóvályogtunk a szobában és kapkodtunk hogy odaérjünk a buszhoz. Kulcsleadás, búcsú a káposzta-hiltontól és kedves személyzetétől. A busz már bent állt, és nagy meglepetésemre sokan voltak rajta. Pedig gondoltam ki az a hülye rajtunk kívül aki négyharminckor, hajnalban indul bárhová is. Hát sokan. Jó hogy volt még két hely egymás mellett. Többnyire aludtam az úton, de sokszor felkeltem. Marha kényelmes volt... A reptérnél átkullogtunk a másik buszhoz és én nagy lazán löktem a német rizsát a sofőrnek aki meg félig franciául válaszolt vissza. Vagyis azt hittem hogy franciául. Luxemburgiul, mint később megtudtam. Mondom ejha, én azthittem hogy a buszsofőrünk még német fog használni. Ezen a buszon egy árva lélek nem volt. Összesen kb hatan ha voltunk rajta útközben. De lehet hogy annyian sem. Külön ültünk Babival, hogy kényelmesebben törhessük ki a nyakunkat alvás címén. Nekem nagyon nem akart menni.  Főleg hogy a sofőr valami francia rádiót hallgatott, és engem lever a víz ettől a nyelvtől. Ha nem dalban van akkor nekem végem, nem bírom. A francia valahogy nem az én nyelvezetem. Szóval az egész kétórás út alatt hallgatta a francia boros-bocskor morningshow-ját, egy életmentő dalocska nélkül, és mindebből csak annyit értettem hogy pözsó. Gondolom valami autóreklám, vagy nyereményjáték lehetett. Az mp3 persze Babi fülében lógott. Én meg lezsibbadtam. Mikor már csak egy megálló volt, én szépen felálltam és nézelődtem, hogy tuti jó helyen szálljunk le. Sofőrbácsinak pont ekkor támadt kedve fékezni, én meg felnemfedezett tánclépésekkel száguldottam egészen a busz elejére, kicsit szívrohamot kapva a nagy szélvédő gyors közeledésétől. De no problem, túléltem. Leszálltunk ahol kellett és elindultunk a szállás megkeresésére. Nem volt ugyan messze, de olyan kis labirintusszerűen vannak az utcák ott is(lehet hogy csak nekünk) hogy inkább rákérdeztünk. Mikor bementünk az aranyos kis Hotel Bristolba leesett az állunk. Egy édibédi giccsparádé volt az egész recepció. Mi ennek annyira tudtunk örülni hogy csak na. Gondoltuk ha hasonlóan giccses a szoba is akkor az már csak jobb lehet mint az előző munkásszálló sztájl. De az még arrébb volt hogy ez kiderüljön, ugyanis csak délben lehetett átvenni a szobánkat és még csak kilenc óra volt. A célunk eleve annyi volt hogy megengedjék hogy a táskánkat letehessük. Ez megtörtént és el is indultunk várostnézni, bár iszonyat fáradtak voltunk. Azért a buszon nem sokat aludtunk. Azt tudtam hogy nekem kell valami franciás reggeli, valami bágett vagy kroászon. Hát azt nem vettem, de nagyon finom fánkot igen. Lementünk egy gyönyörű völgyecskébe, a város közepén van több nagy árok, ahol minden zöld, parkos és gyönyörű, igazi meseszerű megjelenéssel. Hatalmas völgyhidakkal és kispatakkal. A túloldalon felsétáltunk egy utcácskán ahol elkapott a francia hangulat.

Itt már éreztem azt amit Frankfurtban egyáltalán nem. Az "Istenem, ide még vissza akarok jönni" érzést. És azt hogy beszippant, magávalragad. Olyan volt mint egy királylányos mesében. Luxembourg olyan mint egy mesének a díszlete. Van vár, kacskaringós köves utcák, kandeláberekkel, kicsit giccses épületek, régies utcatáblák. Tudom, ez Budán is megvan a várkerületben, de ez mégis teljesen más. Olyan regényesebb.

Mikor felértünk a túloldalra, azonkívül hogy kiköptük a belünket a meredek hegymenettől, nagy sajnálatunkra már eléggé esett az eső. Addig is esegetett de egyre csak erősödött. Nem szakadt, csak pont idegesítően szitált. Átmentünk egy völgyhídon és mikor onnan nézelődtünk rájöttünk hogy igencsak durvák a szintkülönbségek a városban. Elmentünk még a várhoz, de az már kínszenvedés volt. Amennyire volt gyönyörű a város, annyira voltunk fáradtak és nyűgösek, és ehhez még esett is.

A vár után visszabuszoztunk a hotel környékére és még benéztünk a boltokba, a sapka-sál-kesztyű küldetésem teljesítésére. Addig variáltunk míg semmit nem vettünk, megbeszéltük hogy átvesszük a szobát, kicsit pihizünk és folytatjuk a portyázást. Visszamentünk a Hotelbe és elvileg még volt fél óránk délig. De szétáztunk, és minden mindegy volt, csak addig is ülhessünk. De szerencsére már felmehettünk.