Hogyan is került terítékre az életemben Amerika? Elég különleges módon. Ez egy céges továbbképző út, avagy tréning volt amihez nekem éppen nem sok közöm van. Ezek ilyen frankón megtervezett, megszervezett utacskák voltak, évente valahová. De mint tudjuk, Amerika válogatós népség, előszeretettel vízumoztatnak meg akárhonnan jöttél. No, persze manapság már fenemód engedékenyek lettek, kicsiny országunk lakói - persze nem ennyire egyszerűen - már vízum nélkül is nekivágatnak - avagy mégse igazából, de jól hangzik. Ez a történet nem mai csirke, szóval most kicsit időutazunk.
Tisztelt hölgyeim és uraim, 2005-öt írunk.
Azt a "gyászos" évet, mikor megtépázta az Amerikai kontinens középső részét egy elég agresszív hurrikán dömping. Köztük a mindenki számára ismert Katrina hurrikán. New Orleans-ra mérve a legnagyobb csapást, mint közismert. Abban az évben, ki tudja miért, de állandóan ilyen óriási és pusztító viharok söpörték végig a partokat, hihetetlen bosszúságot és károkat okozva az embereknek, és halált. Na és persze, nekem sikerült ebben az évben beszerveződnöm egy Amcsi kiruccanásba. Tavasszal szóba került ez az út. Akkor még csak a Bahamákról tudtunk. Mit ne mondjak, ha önmagában csak oda jutottam volna el, én akkor is éppen ennyire lennék boldog ember. Mert azért hát na, a Bahamák... Földrajz mániás vagyok, a történelemben is a nagy földrajzi felfedezések rész érintett meg leginkább. Számomra az a tény hogy ott vetem meg a lábam én is először amerikai partokon, ahol egykor Kolumbus azért eszméletlen adrenalinnal töltött el. Ő is ott kezdte, és én is ott fogom. Ugyebár a fiú nem is jutott tovább, a kontinens talaján lába nem ért földet sosem, és hát abban az évben úgy látszott abszolút követője leszek a Mesternek, azaz én is csak a szigetekig jutok. Tudom hogy amúgy a vikingek beelőzték szegényt, de mégiscsak ő ennek az igazi felfedezője, na. :D
Majd jött a hír a nyár folyamán, hogy bizony, a Bahamák is terítéken van, de nem fő célpontként. Az "csak" egy hajóút keretén belül kerül be a repertoárba. Az igazi célpont... tadadadam... MIAMI. Ó hát a fene enné meg! Deszörnyű! :)
Én személy szerint azért kerültem bele a képbe, mert az egyik jelentkező, fogalmam sincs pontosan milyen okból, de lemondta az utat, így kitöltöttem az üresedést.
Ősz. Amerikai nagykövetség. Vízumügyintézés. Az igazi izzasztó, gyomorszorító és mindent eldöntő momentum. A tapasztalatom az volt, hogy ezek a pökhendi amcsik igazából ezzel szórakoztatják magukat. Tulajdonképpen el tudom képzelni ahogy nézik az egészet kamerán, akár egy valóságsót és popkornnal a kezükben lesik a kálváriánkat. A feszkós tekinteteket, a türelmetlen lábdobolásokat, a gördülő izzadságcseppeket a homlokokon, azt ahogyan ezek angolul pofáznak hozzád, ha kell ha nem, (mert ugyebár úgy ne merj odautazni hogy nem tudod a nyelvet) és te csak pislogsz. Azok ott a hivatalban - már elnézést a 2005ös csapattól - igazi Kihaénnem gárda volt. Pöffeszkedő, beképzelt emberek, akik sorsok felett döntöttek. Tulajdonképpen eme panaszáradattal kívántam most elégtételt venni az ügyintézés során ért kellemetlenségekért, de tulajdonképpen lényegtelen, a papírt megkaptam. :) Vagyis matricát az útlevelembe, mert ennyi az egész. Bizony. Egy matrica... Még szerencse hogy manapság más a helyzet ügyintézés tekintetében, a sima mezei útrakelőknek. De anno: Szóval állj körülbelül négyszer sorba, jelentkezz, add le a papírjaidat, nyomkodd az ujjad tintába és adj ujjlenyomatokat, és mindezek után, amikor már lóg a nyelved a fáradtságtól, állj oda telimosollyal a konzul elé és érd el nála hogy azt mondja, igen anyukám, mehetsz. Mert hihetetlen de ezen múlik az egész. Azon hogy ránéz a pofádra egy - esetemben huszonéves - csaj és undok tekintetében elveszve próbáld meg neki elmagyarázni hogy istenments hogy te letelepedős álmokat szőnél, épp csak nagyon ráérsz, megteheted és arra járnál. Nem hatotta meg, összevissza kérdezett mindent, közben tolmács fordított, számlákat kért a nagynénémtől hogy bizony ott dolgozik e ennél a cégnél, és valóban kizárólag üzleti e az út. Szóval minden hajcihő után végülis a szembesítés a döntő. Mi végül fogalmam sincs hogyan, de átmentünk a rostán. De nagy meccs volt, látszott rajta hogy nemigen tetszünk neki, sokat kötekedett. Ohh de egyem a szívét, nem is volt túl bőkezű, csak egy évre adta meg a vízumot. Míg a nagynéném párjának, aki tőlünk függetlenül intézte az ügyeit 10, ismétlem; tíz évre kapta. Érezhető a különbség, igaz? :) No lényegtelen, megkaptuk az számít.
Jött a november. Persze mikor máskor menne tönkre a fényképezőgépem mint az utazás előtt. Nagyon nagy szerencsém volt akkor saját magammal, hogy mókusmód tudtam spórolni - jelzem manapság már nem megy ilyen könnyen:) - ígyhát vettem magamnak egy szuper kis fényképezőgépet. Meg egy akkor még hűdemenő 1GB-os memóriakártyát. Hú de változik a világ, ma már a terrabájtok a menők. Vagy már az sem? Felvilágosítást kérnék... :)
És végre az út:
Egy szép novemberi szombaton óriási csomagokkal felpakolva nekiindultunk Ferihegynek. Izgalom az volt bőven. Ilyenkor két hatalmas problémám van. Egyik a csomagok időbeli és térbeli azonossága személyem helyzetével. Magyarul; egy helyre érkezzünk, ugyanakkor. A másik az "ÉN ABLAKNÁL AKAROK ÜLNI!!! AKAROK! AKAROK!" kérdéskör. Merthát mi az, hogy ez nem egyértelmű? Előtte ugyan csak egy repülős utam volt, az is egyedül, de tisztában voltam a jogaimmal. Az ablak nekem alanyi jogon kijár. Tűnhetek nagyon nagyigényűnek és hisztisnek, de bizony az ember lánya 16 évesen, második repülése alkalmával képes ilyen hatalmas nagy problémákkal bírni. Manapság nagylelkű vagyok, ha olyannal utazom aki még nem repült, átengedem az ablak mellett ülés jogát. Viszont abból nem engedek hogy legalább akkor az utitársam ne üljön mellette. Kész pocsékolás. Repülés panoráma nélkül? Még ha felhős is? Ááá. Nem. Én bunyózok a fapadoson, ha kell:)
Ablakmellettülés joga biztosítva, már csak a csomagok kérdésesek. Átszállós útról lévén szó, volt miért aggódni. Meg még ami kis bosszakondást okozott részemre, az a nagynénémék mindenáron szárny fölött ülése volt. Mert hogy ott biztonságosabb(?) és nem ráz annyira. Csak a kilátás elég korlátozott, és mivel úgyis én ültem oda, nem volt már az mindegy, hogy akkor legalább lássak is, ha már annyira szereték nézelődni? Ohh rokonok!:)
Az Alitalia járataival utaztunk. A táj szép volt, Alpok és társai, landolás Milánóban. Ott várakozás, majd irány a nagy, hatalmasnagy "távolsági járat". Ekkora repülőt én előtte csak filmekben láttam. Többnyire katasztrófafilmekben, szóval baromi biztató volt. :) Itt már nem szárny fölött ültünk. Yeah!
A reptéri hercehurca alatt a kedvenc élményem a bakancsomhoz köt. Ez azóta is családi legendává vált. Történt ugyanis, hogy nem sokkal azelőtt tombolt a rocker korszakom. Semmi sötét és szégyenletes történéssel, egyszerűen csak rock és fekete cuccok, no és az elmaradhatatlan acélbetétes bakancs. Imádtam azt a mennyei sarut. A maga idejében. De mikor utaztam már hanyatló korszakát élte a dolog bennem, nem hordtam már az a bakancsot, meg eleve kivilágosodtam. De édesanyám - most is csókoltatom rózsás ötletéért(szóval puszi Anyu) - közölte hogy mivel tudomása szerint a nagy gépen iszonyat hideg lesz, vegyem fel a bizonyos cipellőt és ebben utazzak. Amúgy nemigen voltak barátságban, a muter meg a bakancs. Szóval kénytelen voltam hallgatni a parancsra és felvettem. No most aki hordott már ilyet, az tudja hogy ez a cipő minden időben alkalmatlan viselet. Vagyis tudniillik télen lefagy a lábad, nyáron pedig lesül. ACÉLbetétes. Szóval nemhogy ellensúlyoz, rátesz egy lapáttal. És ez még semmi. Nemhogy fázott benne a lábam, még bosszúságot is okozott, szegény lábbeli. Eleve a tonnás súlya hosszú idő után újra hordva igen zsibbasztó és a történet szempontjából leglényegesebb tényező az acél. Budapesttől Miamiig minimum hat ellenőrző kapun kellett átmennem, és bakancsuraság pedig besípolt mint az állat. Tehát, százsoros bakancs kiköt, levesz, mezítláb átsétál, felvesz, beköt. Hatszor... Amikor már eleve lázban égsz minden új inger miatt.
A kaja a gépen egész finom volt, a tálalás gusztusos, mini ez, mini az, nekem bejött. Repültünk egy ideje mikor éppen kinéztem az ablakon, és annyit láttam hogy kiválik egy darab a szárnyból. Hirtelen odafordultam az eleve merevarcú nagynénémhez és szinte kiabáltam hogy levált egy darab a szárnyból. Na szívroham és társai, volt minden. Hült tekintettel meredtek rám a szomszédaim. Eleve féltek az egész repüléstől. (én mindig parázós népséget fogok ki) Mikor visszafordultam a szárnyhoz, hogy megnézzem mennyi maradt még belőle, konstatáltam, hogy nem esett le semmi, csak épp abban a pillanatban engedték ki a szárnyon a valamilyen meghosszabbító akármijét, ebben nem vagyok otthon, és én pont azt a pillanatot kaptam el, ahogy jön kifele. Komolyan beszartam mikor láttam, na! :)
Próbáltam filmet nézni, azért 12 óra az 12 óra. De nem volt valahogy ínyemre a kizárólag angol szöveg, ígyhát mikor már nem volt az ablakon kibámulva semmi változatos, csak nonstop az óceán, elaludtam. Szerencsémre. Adtak a repülőn párnát meg takarót, de bizony nem sokat segített. Hideg volt és baromi kényelmetlen.
Merev nyakzattal ébredtem. És jókor. Mikor kinéztem láttam már szigetkéket. Teljesen bepörögtem. Majd a partot.
Az érzés leírhatatlan. Ez egy olyan dolog ami mindenkinek a maga titka. Senki nem mesél róla bővebben, mert a közönség nem tulajdonít neki nagy jelentőséget. Milyen az, mikor meglátod az uticélt fentről, pláne hogy Amerikáról beszélünk. Ez egy őrült érzés. Rátapadtam az üvegre és csak ámultam bámultam. Szkenneltem be az agyamba a látványt. Emberek! Amerika földjét bámulom az égből, akár egy madár! Istenem! Itt vagyok. El sem hiszem. Néztem a hatalmas csatornarendszereket, a tavacskákat, a szabályos utcákat, a szigeteket, már fentől érezhetően más volt az egész.
Íme a floridai mocsár fővárosa. Miami.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése