Megérkezni egy másik kontinensre annyi, mint eljutni az Óperencián túlra. Nem túlzás. Leszállt a gép, még sütött a napocska. Az immigrációs pult bizony egy nagyon gyomorszorító hely. Legalábbis azoknak, akik tudják mi történhet ott. Egy latinó ürge feltett kismilló kérdést, hogy miért vagyok ott, hol fogok lakni, meddig maradok, de a lényeg; minek jöttem. Mondogattam neki hogy "I don't know" meg hogy HÁLIDÉJ ezerrel, de az csak akadékoskodott, én meg mivel nem értettem mi bántja őt ennyire személyemmel, cseppet sem kedves stílusomat elővéve vitatkoztam vele. Isten tudja mi mentett meg újra, de átengedett... hármunkkal a nagynénémékkel. Mindenki megvívta a maga kis csatáját, és győzött. A drága édes bőröndöm megvolt, az öröm nem volt vitás. Kis csapatunk átsétált árkon bokron, majd egy autókölcsönzőnél lyukadtunk ki. Kibéreltünk két egyforma ronda, pezsgőszínű Chevrolet kisbuszt, beosztottuk a kiholül-t majd nekivágtunk a Miami Beach-en lévő szállásunknak.
Útközben félig besötétedett. Kis szemeimmel csak ámultam-bámultam a várost, szerintem még a szám is tátva maradt. Olyan volt mint valami viedójáték. Én, aki a Vice City-n nőttem fel, bizony értékeltem is a dolgot rendesen. Minden annyira hatalmas volt, és színes. Átmentünk a MacArthur Causeway-en, ami egy fizetős, részben híd, de inkább felüljáró, szigetkéken át, és mellett, ahol a sztárocskák házai állnak, majd megérkeztünk South Beach-re. Végig a Washington Avenuve-on, majd a Collins Avenuve-ra ahol a hotelünk volt. Szépen kicuccoltunk, bevonultunk. Rövid várakozás után fordította a tényeket egy csoporttag, nincs elég szobájuk. Egy előre gondosan lefoglalt út így indult. Volt ott aztán variálás. Átmentünk a szomszéd hotelbe, ott sem volt szoba, majd jó pár utcával feljebb kapott helyet a csoport egyik fele, a másik az eredeti hotelben. Így történt az, hogy két és fél km-re és 22 utcával odébb kerültem mint a nagynénémék. Ők együtt voltak egy szobában a férjével, én meg elvileg egy számomra idegen, de ugyancsak pár nélkül utazó nővel. Csak volt egy kis bibi. A csapatunk jónéhány tagja, akik nem a mi légitársaságunkkal utaztak, hanem a Lufthansaval, nem szállhattak fel Milánóból. Őket elszállásolták helyben egy éjszakára. Az én utitársam pedig velük jött. Legalábbis én úgy tudtam. Ő valahogy még egy nappal később érkezett. No megvolt a szobakiosztás. Hát, a szobával konkrétan nem volt baj, de valami eszméletlen hangos gépezet, pont az én ablakom alatt volt felszerelve és nem igazán hagyott később aludni. Aludni. Na az volt az, ami még odébb volt. Volt még egy küldetésem. "Telefonálj haza a családnak." Nos, előre gondosan feltöltött, és telefonboltban megérdeklődött, elvileg működőképes telefonom nem reagált. Olyan szinten nem, hogy be sem akart kapcsolni. Annyira megzavarodott hogy meghalt. Ott és akkor. Először azt gondoltam, hogy valami csoda folytán lemerülhetett, ugyanis végig ki volt kapcsolva. Szépen dugnám be a töltőt, ám hoppá! Hogyan is? A konnektor nemigen volt befogadó, más mint idehaza. Irány a porta. Kedves fiatal úr előhoz egy ládát, telis-tele töltőkkel a világ minden tipusú telefonjához. És persze melyikhez nem volt? Az enyémhez. Sagem. Francia és cseppet sem ismeretes odaát töltőileg. Jelzem, akkoriban. :) Végül kaptam egy átalakítót, szigorúan kölcsön. Felmentem, bedugtam, semmi. Bekapcsolt ugyan, de térerő ohne. Na ott volt az a pont hogy elsírtam magam. A világ másik felén ültem, totálisan egyedül egy hotelszobában, senkihez nem tudtam szólni, és még a családomat sem értesíthettem egyáltalán lezuhantam-e. Full magány. Aztán összeszedtem magam. Körülnéztem a szobában, kikukucskáltam az ablakon, láttam egy hajó alakú kivilágítótt épületet, megnéztem a fürdőszobát és jééé, nemsemmi, de tényleg igaz, a wc-k tele vannak vízzel. Olyan igazi amerikaifilmes wécében-vízbefolytós téma. Szokatlan volt, az tuti. Vettem szépen egy zuhanyt aztán lepihentem. Kapcsolgattam egy ideig a tévét, floridai verőfényes időjárásjelentés, és egyre boldogabban vettem tudomásul, Amerikában vagyok! Aztán jött a gondolat, hogy itt sokkal közelebb vagyok a rémisztő 51-es körzethez, és megint beparáztam. Nem bírom az ufo-témát, na! :) Égő villany mellet szépen elaludtam. Addigra már fennvoltam vagy 22 órája.
Reggel szépen felkeltem, felöltöztem és mikor kinéztem az ablakon, ért a meglepetés, a hajónak tűnő épület, egy hajó. Az út másik felén egy csatorna húzódott, túloldalán pedig csinos kis családiházak. Lementem a hallba, ott pedig kimentem a belsőudvarra. Szép kis kertecske volt, egy kis úszómedencével. A kerten és egy széles fából készült sétányon átsétálva pedig, már ott is volt az óceán. Az Atlanti Óceán. Csináltam néhány képet, aztán átmentünk a többiekért a másik hotelbe.
Kocsiba pattantunk mindannyian és célba vettünk a várost. Megint át a felüljáró/híd valamin, immáron világosban. Elmentünk az American Airlines Arena mellett és a sok karácsonyi dekorációba öltöztetett pálmafa mellett. Nos, szerintem nem kell mondanom hogy nem hatott át az ünnep szelleme 30 fokban. Megint átmentünk egy felüljárón, Rickenbacker Causeway. Meg akartuk nézni a Virginia Key-en lévő, de Key Biscaynehez tartozó Miami Seaquarium-ot. Hát a delfin és bálna show meg a "cuki" halacskák és flamingók kimaradtak az életünkből, ugyanis a Seaquarium zárva tartott, a kedves, pusztító hurrikánok miatt. Épp felújították. Pech.
Ennek örömére továbbmentünk, Key Biscayne-re. Annak pedig legdélibb csücskébe, egy világítótoronyhoz a Cape Florida Lighthousehoz. Megcsodáltuk mi mocskot sodort ki a tenger a hurrikánoknak köszönhetően. Az egész rész le volt pusztulva, a pálmák félig elrohadtan, viharverten ácsorogtak. Felmentünk a világítótoronyba onnan néztünk szerteszét,(s hallgattunk a /pálma/fák lehulló levelének lágy neszét) no, vagyis a tengert és a szelet. A kilátás szép volt, az érzés mégszebb. Imádom a világítótornyokat!!! A magasság fétisemnek minden lehető alkalomnak hódolok. Egyszerűen olyan baromi szép minden fentről. Bár a világítótorony nem volt túl magas és a látvány sem volt akkora szám, én nagyon jól éreztem magam! Lent sétálgattunk még egy kicsit, láttunk szokatlan bogarakat és egy kis épületet aminek szomszédságában volt egy "Shrek-budi" olyan kis félholddal mint a mesében. :)
Elköltöttem életem első dollárját és vettem egy automatából egy pepsit. Leültem egy padra ahol találtam egy gyűrűt. Nem nagy érték, ilyen állíthatós szívecskés gyerekgyűrű, de én mégis nagyon örültem neki. Nekem, akkor, az egy kincs volt. Vajon mi lehetett a története? A mai napig őrzöm azt a kis vackot. :)
Visszafelé mosolyogtam magamban, mert ahogy mentünk azon a szárazföldet a szigettel összekötő úton, mellettünk egy motorcsónak ment. Hihetetlen hogy itt a víz és az út testvérei egymásnak, az autók pedig a motorcsónakoknak.
Elmentünk a Coconut Grove negyedbe és nézelődtünk a CocoWalk, kis, piachoz hasonlító, részben nyitott épületben. Szuvenírek, ékszerek, zászlók, és mindenféle kis vacak volt, amiből be lehetett volna vásárolni. Én spóroltam. Vártam a csodát hogy hátha érdemes inkább egyelőre félretenni. Felmentünk a szintén félig nyitott felső szintre és megebédeltünk a Hootersbe. Valami Kfc-s kajához hasonló csípős csirkeszárnyat. Annyira nem vett le a lábamról, a többség döntött, csípőset eszünk és kész. No és ott történt az, ami tágra nyitotta kicsit pupilláimat. A mögöttünk lévő asztalnál egy néger család ült és anyuka egy szőke, kékszemű, fehérbőrű asszonyság volt. Nem ez a meglepő része a dolognak. Hanem az egyik fiatal lány, nyilván a lányuk, aki barna, bongyori hajú, sötétbőrű és rikító kék szemű volt. Nem bírtam nem bámulni. Gyönyörű volt. Tetszett amúgy a hely nagyon, jó hangulata volt, de szegény épületet szintén kicsit megviselte a hurrikán okozta vihar. Cserép nélküli hézagok a tetőn és az utcán összesöpört halmokban álló pálmamaradványok.
Ezután fagyizni mentünk. Hát életemben előtte annyira jó fagyit még nem ettem. Nem gombócban adták, hanem ilyen spakliszerű valamivel és gyurmázták előtte még egy deszkán, belekevertek bogyókat, magvakat amit kértél bele, vagy ha több ízű fagyit akkor azt, és egyetlen hatalmas gombócban rákenték a tölcsérre. Nagyon gusztusos volt. Én csak kicsit kértem.
Ezután Miami Downtownba mentünk, sétálgattunk kicsit, és szinte szó szerint leesett a Nap. Pillanatok alatt lett sötét. És míg besötétedett jött a szél és egy kis helyi hétköznapi thunderstorm. Ez itt csak így jön megy, de azért ijesztő tud lenni. A sofőr tagjai a csapatunknak elmentek a többiekért a reptérre, majd a hotelekbe, nem mindenki nézelődött már itt velünk. Gyalogosan mentünk végül hazafelé, azaz ilyen kicsi, csúcsszuper, sofőr nélküli, a város felett cirkáló metrón. Nagyon jó volt a kivilágított városban az utcák felett kanyarogni. Szép volt nagyon az egész, de azért be is voltunk kicsit tojva, mivel szokatlan ez a sofőr nélküli téma, no meg a magasság.
Busszal folytattuk utunkat, majd mindenki a kis hoteljében nyugovóra tért, miután a másnapi terveket megvitattuk. Egy kis aligátorsimogatást terveztünk.
A szobámba ismét egyedül voltam, már "rutinosan" tettem vettem. Hasonlóan az előző esti programhoz, zuhanyoztam, hangulatvilágítás és a tv-susmogás mellett elaludtam. Aztán felkeltem és lekapcsoltam, mert sípolt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése