Ismét csodás napsütésre keltem. Az időjárás pompás, hiába november közepe. Ez itt kérem szépen Florida! A reggeli találkozó előtt megint kimentem kicsit a partra. Nem lehet egyszerűen betelni az óceán látványával. Az igazi tengerillat és a napsütés melege egybekavarodva utánozhatatlan hangulatot okoz. Hiába voltam ezekben a pillanatokban teljesen egyedül, én akkor is tudtam értékelni, magamban elraktároztam mindent és nem éreztem magányt. Boldog voltam.
A nagynénémék szállodájában megreggeliztünk és sikerült őket megbotránkoztatnom a ruházatommal. Azt mondták öltözzünk dzsungeljárósan. Nálam ez egy sportcipőt, egy topot és egy boxert jelentett. 30 fokban gondoltam nem indulok el hosszú nadrágban, akkor sem ha lenge és nálam csak ez volt rövidnadrág gyanánt. Nem látszott rajta, na. :)
Útrakeltünk Everglades-be. Ezúttal bevetettük magunkat a floridai mocsárba, az igazi helyi természetbe, egy olyan különleges valamibe, ami a világon páratlan. Mocsár. Avagy nagy területen elhelyezkedő sekély állóvíz. Ami ezt a mocsárat illeti, nem teljesen igaz rá hogy állóvíz. Ez valójában egy folyó, de a terület alacsony lejtése miatt csak naponta kb 30m-t tesz meg. Ki gondolná?
Odafele menet megálltunk egy zöldségesnél Florida Cityben. A zöldséges neve Robert Is Here. No, fenetudja mi késztette az alapítót hogy ezt a nevet adja s megtartsa, főleg hogy több üzletet nyitott és nem tudott mindenhol "here" lenni, de legalább egyedi. Olyannyira hogy angolul-nem-beszélő nagynéném szépen rám nézett és közölte micsoda idióta név ez a Robert is here. /olvasd magyarul/ Eszembe nem jutna, még ha nagyon humoros kedvemben lennék is, az IS-t nem IZ-nek olvasni. Egyszerűen nekem ennyire, nem áll rá a szemem. Szóval miután eme mesés szóviccen túllendültünk, kicsit vásárolgattunk, itt a herében. Vettem ajándékba cukorkákat, és körülnéztem a vicces kókuszok háza táján. Így utólag már bánom hogy nem vettem egy kókuszmajmot. Akkor szörnyűnek találtam, nekem nem volt vicces, dehát az idő mindent megszépít és azthiszem tudok élni kókuszmajom nélkül is, eddig is ment. De azért lenne helye ott a polcon... hmm... :)
Találkoztunk továbbá beazonosítatlan gyümölcsökkel, óriás hagymákkal, krumplikkal és paradicsomokkal, minibanánokkal, kagylószuvenírekkel, dzsemekkel és facsart gyümölcslevekkel. Ránézésre mindenből tudtam volna betárazni, node minek? Hol főztem volna meg a giga krumplikat? De minden olyan csalogató volt.
Továbbmentünk. Elsuhantunk egy börtön mellett. Grr... Körülbelül 75km, azaz hogy tisztességes legyek kb 45 mérföld megtétele után megérkeztünk. Nem sok minden volt ott már a zöld növényzeten kívül. Épületek már csak elvétve. Leraktuk a kocsikat és bementünk egy, a nemzetipark szuvenírjeit és természetkönyveit áruló shopba. Odáig még nem is volt baj míg a könyvek, a bögrék és az aligátoros játékfigurákat nézegettem, majd megpillantottam a fejeket. Méghozzá fiatal aligátorkák fejeit. Na huhh. Nem vagyok én olyan ijedős, és a trófeákkal sincs nagy bajom, de nem gondoltam volna, hogy csak úgy meg lehet majd venni egy aligátor fejét és hazavinni a családnak, "nézd apu, ezt neked hoztam" címszóval. Ezekszerint lehet. Én otthagytam a kicsikék fejét a polcon, de tény, jól megbámultam őket.
Voltak időpontok kígyó és aligátorshowra, ezekhez igazodva van egy kis "állatkert" rész, ahol körül lehet nézni. És persze a főműsorszám, a mocsárjáró. No bementünk, rögtön találkoztunk egy teknőccel. Tettünk egy kört a tó körül, de hiába bámultuk a vizet hirtelen semmit sem láttunk. Vajon hol lehetnek az alik? Na aztán ahogy jobban megnéztük, észrevettük őket. Konkrétan hemzsegtek a vízben, de olyan jól álcázzák magukat, hogy le a kalappal előttük. Olyan volt mint egy hatalmas terrárium, hatalmas gyíkokkal. Ahogy körbeértünk kezdődött is az aligátorshow. Leültünk, aztán egy fiatal copfos srác elszórakozott az alikkal. Idomítottak voltak, bár ez nyilván egyértelmű, azért szerintem meglepő is egyben. Beletette a szájukba a karját, majd szemléltette mi történne ha ráharapna, mindent vezényszóra, a slusszpoén persze a "beleteszem a fejem az aligátor szájába" produkció volt, vér nem folyt, mi pedig örültünk. Ezután meg lehetett tapizni a bébialigátorokat, saját kézben tartani, persze hiába kicsi, a szájuk le volt szigszalagozva. Nagyon aranyosak voltak. Én megszerettem őket.
Tettünk még egy kis sétát, addigra már tudtuk mit kell nézni, de amúgy is jobban előjöttek addigra, kajaidejük volt. Megnéztük az aligátorneveldét. Ovi kiscsoport, nagycsoport, középsőcsoport. Kor szerint osztályozva éltek a kicsik és annyira ártatlannak és aranyosnak tűntek, hogy hihetetlen volt hogy ezek tényleg olyan nagyra és vadra fognak megnőni. Úgy aludtak egymás hegyén hátán mint a hörcsögök.
Ezután jött végre az, amit én a legjobban vártam. A mocsárjárózás. Szerintem baromi félelmetes, de eszméletlen jó! A "sofőr" - nevezzük Johnny-nak - egy ősz, vézna ürge volt, de barátságos stílussal. Laza volt, annyi szent. Caine hadnagy is megirigyelte volna a vagány napszemcsijét. /CSI Miami/ Beültünk a hintójába, osztogatott mindenkinek füldugót, elmondta a szabályzatot és elindultunk szépen lassan. A motor iszonyú hangos volt, én közvetlen előtte ültem. Először próbálkoztam a füldugóval, de utána inkább kivettem. Láttunk egy csomó madarat és mondta Jonhnny, hogyha a kezünket a magasba tartjuk némi madárkajával, rászállnak a madarak és megeszegetik. Így is volt. Ettek a kezemből. Varázslatos érzés.
Továbbá, mondta hogy a vízben itt ott feltűnhetnek aligátorok is, ezért ne nagyon dugjuk a kezünket a vízbe,- nanemmondod?! haha- de szemfülesek lehetünk, hátha látunk néhányat. Láttunk. Na az tényleg ijesztő volt. Jóformán centikre lenni az igazi vadonélő aliktól. Ott szemeztek velünk, nem zavartatták magukat. Volt gyorsulás, driftelés minden, mintha csak a szárazföldön lennénk. Úgy vette a kanyarokat Johnny barátunk, hogy azért aki a szélén ült, kapaszkodhatott, hogy ne találkozzon közelebbről a vízfelszínnel. Mindenki csuromvizes lett. Hát ez volt az a dolog, ami talán az egyik legkülönlegesebb érzés volt az életemben. Nem lehet mihez hasonlítani, veszélyes, szabad, izgalmas és különleges. Ez az egész mocsárjárózás úgy ahogy van, vitte a pálmát. Lát az ember szép helyeket, sétál híres utcákon, épületekben, de egyik sem ér fel ezzel a különleges környezettel, különleges közlekedéssel. Persze, motorcsónakozni lehet itthon is, de ez egészen más. A maga nemében nem egy nagy dolog, csak más. Imádtam!
A mocsár "mainstreet-jén" való száguldozás után jött a fejek utáni másik meglepi, a napon szárított jó nagy aligátorbőrök. Ejha.
Leültünk enni. Hát, gondoltam itt vagyok a nagy Ámerikában, megkóstolom a helyi specialitást, a HotDog-ot. Lehet velem van a baj és nem értékelem a "nemzeti konyhát" kellően, de életem legsemmilyenebb hotdogja volt. Nem ízlett, úgy ahogy volt, egyben. Nem tudom mit lehet egy hotdogban elrontani, talán a kifli vagy a viszonylag hideg virsli volt a bűnös. Mindig így járok ezekkel. Gyros, pizza, hotdog, knédli... Ott eszem a legrosszabbat, ahol születtek.
A csalódós malőr után megnéztük a kígyó showt, lényegesen lightosabb volt mint az előző, hiszen ezek csak tekeregnek összevissza, de legalább ezeket jobban meg lehetett taperolni. Néhányan leküzdötték minden félelmüket. Volt egy nő, konkrétan meg akart halni, de a fickó, az előző, copfos, beledobta a nyakába a hosszú, husis egyedet. Szerintem a nő elmondott aznap néhány imát mikor hazaért. Fél perc alatt embert nem láttam még így leizzadni. Aztán volt egy kopasz pufók pasi, az is rettegett a kígyóktól, pedig ő csak bébiket kapott. Ő is leizzadt. Nem tudom mi van az emberekkel?! :) Azért ennyire nem ijesztő, egy előre megetetett, szelídített sznék. No gondoltam kezembeveszem az irányítást, majd én vagánykodok egy sort a husisabbikkal. Nekem is a nyakamba rakta a srác, de nagyon meggyőző lehettem, mert rövid időre odébb is ment, otthagyott a vadállattal. :) Semmi gond nem volt addig a pillanatig, míg oldalra nem fordultam és szembe nem nézett velem úgy öt centiről és kidugta a nyelvét. Na az engem is lezsibbasztott. Túléltük. Mindannyian.
Búcsútvettünk a kis mocsárvilágtól és elindultunk vissza a civilizációba. Mivel is lehetne überelni, vagyis inkább ellensúlyozni egy ilyen csodálatos természeti kalandot, mint egy jó shoppingolással. Hát, nem az én ötletem volt, annyi szent, de végül "katasztrófával" végződött, azaz szerelemmel. A kék ruha. Ő volt a bűnös. Florida City-ben megint megáltunk, ezúttal a Prime Outlets-ben. Szétváltunk. Mi nagynénémékkel körbesétáltunk, inkább nézelődősre vettük. És én megláttam A ruhát. Vagyis inkább szoknyát, egy kendővel, amit felsőként lehetett hordani. Inkább hajazott egy hastáncos szettre, mint utcai viseletre. Dehát ez Florida gyerekek! Napfény, pálmafák és félpucér görkoriscsajok. Nem? Hát nem. Ezek az amcsik baromi konzervatívak, az hogy a filmekben mi jön ebből le, az egy másik dolog. Nem vettem meg. Azaz nem azonnal. beültünk enni egy nagy kajáldás részbe, pizzáztunk. Engem nem hagyott nyugodni a ruha. Mivel nagynéném csodák csodájára nem beszélt le róla, sőt engedelemmel megvehettem, vagyis inkább lelkiismeretfurdalás nélkül, így visszamentem érte és sikeresen, diadalittasan zártam a késő délutáni shoppingos portyázást. Szerelem beteljesedve. És még telihold is volt. Besötétedett és a hold ragyogott a pálmafák felett. Jobb kedvem nem is lehetett volna.
Ezen a napon lebonyolítottam a szobacserét, hiszen megérkezett az szobatársam. Mivel idegenek voltunk és a korosztály sem passzolt, jobbnak láttam ha lezsírozok egy olyan szobát, amelyikben két ágy van. Nekem szuper volt a franciaágy egyedül, de így már nem volt olyan jó ajánlat. Illetve a szobám ablaka alatt zúgó hétszentégtől is jó volt megszabadulni. Kaptunk hát egy kisebb, de szuper szobát, két ággyal és a belső udvarra és az óceánra néző ablakkal, zajmentesen. A zuhannyal volt némi problémám de megoldottam. Immáron itt hajtottam fejecském nyugovóra.
Előtte még barátkoztam egy kört a hallban lévő internetezési lehetőséggel. Fizetős volt, és drága. Írtam végre mailt haza, és mindenkinek akinek ígértem. Úgy örültem.
Mire elaludtam otthon már szülinapom volt a javában. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése