"Így utaztok ti"

Egy rövid, de érdekes olvasmány az emberek, 12 ország(térség) utazási szokásairól. Sajnos a magyarokról nincs statisztika, de így is el tud gondolkodtatni. Vajon nekünk mi a "védjegyünk"? Mi az ami tipikusan magyar? Hogy viselkedünk, mik a szokásaink ha idegen kultúrákba, országokba érkezünk? Nekünk mi az fontos, mi az elsődleges cél, ami alapján uticélt választunk? Íme egy kis betekintő a többiek szokásaiba:

"a franciák az olcsó ételeket keresik, az olaszoknak van a legtöbb szexuális kalandja idegenekkel, a spanyolok szórják legjobban a pénzüket, az indiai nők gyorséttermekbe mennek, a svájciak gyűlölik a topless napozókat, a svédeknek pedig a környezettudatosság a fontos."

Itt pedig a cikk maga, annak akit érdekel:

http://www.turizmusonline.hu/aktualis/cikk/kuoni_global_holiday_report 

Luxembourg II.

Ahogy mentünk a lépcsőn kicsit megijedtünk. Onnantól a lépcsőfordulótól ahonnan már nem látszott a recepció, már nem is volt olyan giccses és szép a szőnyeg és a fal és minden egyéb. Romlott a minőség felfelemenet. A szobába félve léptünk be. És lám, egy csudaaranyos, bájos kis szobácskát kaptunk. Tiszta, rendezett, meleg, normális ágyneművel és ággyal, és abszolut szagmentes. Csak sajnos ugyanennyire fürdőszobamentes is... Fogtam a fejem. Így elcseszni egy szobafoglalást... Másodjára. Bár igazából ennél a szálláshelynél nem volt feltüntetve az interneten a közös fürdőszoba. Na de mindegy is. Csak sajnos mikor megnéztük a fürdőszobának sem nevezhető zuhanyzót elállt a lélegzetem. A wc még oké, olyan tipikus kis kocsmai vécé(helyiség) volt, egyszemélyes és nem túl hívogató. De a zuhany vitte a pálmát. Egy körülbelül hasonló méretű ablaktalan, szellőzésmentes fülke. Van egy ajtaja ami a folyosóra néz, abban az ajtónyi szélességben le lehet vetkőzni és onnan lépsz is a zuhanyfülkébe aminek minden oldala maga a fal. Szóval egy olyan kilencvenszer-száznyolcvanas lyuk. Belmagasság meg max 230 cm. Fantasztikus volt. Túllendülve az újabb érdekességeken inkább bevetettük magunkat a bájos kis szobába. Megettük a kis szendvicskéinket, kipróbáltuk a tv-t és lepihentünk. Babi beállította a telefonját hogy ha esetleg elaludnánk kettőkor biztosan felkeljünk. Nos, sikerült is felkelnünk négy és öt között. Kinyomtuk az ébresztést és cseppet elillant az idő. Mire összeszedtük magunkat alig maradt egy kis időnk nézelődni. A téli felszerelésem beszerzése így megint ugrott. De ekkor már annak is örültem hogy volt még nyitva szuvenírbolt. Egyedül az volt nyitva hétig. Ott megint megvettünk a kötelező képeslap-hűtőmágens párost és még egykét apróságot. Ezután sétára indultunk. Megnéztük a várat esti kivilágításban, átmentünk újra egy völgyhídon és egyszercsak egy nagyobb buszmegállóba értünk. Ott eldöntöttük hogy idő szűkében és mivel amúgy is hideg van rendezünk egy gyors esti buszos városnézést egy hasraütésszerűen kiválasztott járattal. Sikerült tényleg jót választani, nagyon szép részeken vitt végig még az óriási Pont Rouge híd alatt is átmentünk ami már odafelé is feltűnt hogy elég hatalmas mikor átmentünk rajta de így oldalról nézve látszott csak igazán. Aztán valahol a nagy sötétségben leszálltunk és elgondolkoztunk vajon mennyi idő míg jön visszafelé is egy busz. Mert erről kicsit megfeledkeztünk. Ácsorogtunk is egy ideig, majd jött egy busz és visszavitt minket oda ahonnan indultunk. Ott besétáltunk egy vásárlóutcába amit a buszon szúrtunk ki és reménykedtünk hogy találunk valami jó kis beülős helyet. Éhesek voltunk már nagyon és forrócsokira is vágytunk. Míg sétálgattunk a kihalt vásárlóutcán egyszercsak figyelmesek lettünk egy kürtöskalácsos bódéra. Óriási betűkkel volt ráírva hogy kürtös és a bódé oldalán leírták a kürtöskalács történetét. Hát valami különlegességre mindenhol rálelünk.

Végül semmi extra olcsót nem találtunk és beültünk egy pizzahut-ba. Rendeltem valami fokhagymáspirítóst, csak nem azt kaptam amit kértem, Babi meg egy brownie-t, és ő sem olyat kapott amilyet kért. legalább a forrócsoki stimmelt. Innen szépen visszabuszoztunk a hotelhez és folytattuk a pihenést. Én kipróbáltam a zuhanykülönlegességet aztán pedig nyugovóra tértem. Luxembourgra több idő kellett volna, egy kicsit jobb idő és kipihent szervezet.

 

Másnap reggel lementünk reggelizni, ami szuper volt. Volt itt is választék és egész finom is volt. Ezután összepakoltunk és mentünk a reptéri buszhoz. Ez a buszút valahogy kevésbé volt rémes. A reptéren Babi újra reggelizett, majd szépen becsekkoltunk és mentünk az ellenőrzőkapukhoz. Itt adódott egy kis probléma a táskám tartalmával, valahogy nem szimpatizáltak az újonnan beszerzett evőeszközkészletemmel, de kedvesen megkértek hogy legközelebb ne szállítmányozzak kézipoggyászban kenőkést. Mosolyogtam és bólogattam serényen. Hát igen, ezt valahogy elfelejtettem... Majd odabenn megláttunk az újabb nagyszerű hírt, a gépünk késik, mégpedig majdnem négy órát. Rettenetesen örültünk... Halálrauntuk magunkat, kínunkban vettünk újságokat és azt olvasgattuk. Aztán kaptunk egy fülest arról hogy aki kimegy a wizzair-pulthoz az kap egy 4 euró értékű csekkecskét, amelyet a reptér területén le lehet vásárolni. Hát az ottani árakhoz képest ez egy nagy nulla volt de végülis egy szendvicset pont tudtam belőle venni, miután megint sikerült visszavergődnöm magam újra az ellenőrzőkapukon. A mosdóban töltöttem kicsit a telefonomat, de ezzel nem voltam egyedül. Volt aki a lap-topját töltögette. Végighallgattunk mindenféle íkúbajnok okfejtést a gép késését illetőleg, sőt még olyan elmélet is volt hogy egy adott pillanatban leszállt gép fog minket vinni a miénk helyett, merthát mostmár biztos az lesz az, mert indulni kéne már. Szóval mindenki marha okos volt, de nem volt igazuk. Jött a kis pink gépünk és haza is vitt. Ablak mellett ültünk, vagyis most Babi volt a soros. Mikor hazaértünk már bőven sötét volt. Valahogy ilyenkor már mindig alig várom a hazérkezést. Hiába is, a visszautak már nem annyira izgalmasak.

Luxembourg

Még az este ért minket egy kedves kis élmény. Babinak telefonálnia kellett Németországon belülre, de a szemét automata elnyelte az apróját, így inkább nem próbálkoztunk tovább. A csodapanzió recepciósától kérdeztük hogy van-e esetleg mód rá hogy telefonáljunk, fizetünk mi szívesen, csak találjon ki nekünk valamit. Erre a srác előkapta a mobilját, a saját mobilját, és közölte, hogy tessék csak telefonálni nyugodtan. Hát nem akartuk elhinni. Micsoda kedvesség. Pedig nem mondhatnánk hogy előtte bármiféle egyéb kommunikáció lett volna ezzel a fickóval közöttünk, szóval nem lophattuk be magunkat a szívébe semmivel, node valamiért mégis szimpik lehettünk. Ő meg egyszerűen csak rendes.

Reggel mint a holdkórosok kóvályogtunk a szobában és kapkodtunk hogy odaérjünk a buszhoz. Kulcsleadás, búcsú a káposzta-hiltontól és kedves személyzetétől. A busz már bent állt, és nagy meglepetésemre sokan voltak rajta. Pedig gondoltam ki az a hülye rajtunk kívül aki négyharminckor, hajnalban indul bárhová is. Hát sokan. Jó hogy volt még két hely egymás mellett. Többnyire aludtam az úton, de sokszor felkeltem. Marha kényelmes volt... A reptérnél átkullogtunk a másik buszhoz és én nagy lazán löktem a német rizsát a sofőrnek aki meg félig franciául válaszolt vissza. Vagyis azt hittem hogy franciául. Luxemburgiul, mint később megtudtam. Mondom ejha, én azthittem hogy a buszsofőrünk még német fog használni. Ezen a buszon egy árva lélek nem volt. Összesen kb hatan ha voltunk rajta útközben. De lehet hogy annyian sem. Külön ültünk Babival, hogy kényelmesebben törhessük ki a nyakunkat alvás címén. Nekem nagyon nem akart menni.  Főleg hogy a sofőr valami francia rádiót hallgatott, és engem lever a víz ettől a nyelvtől. Ha nem dalban van akkor nekem végem, nem bírom. A francia valahogy nem az én nyelvezetem. Szóval az egész kétórás út alatt hallgatta a francia boros-bocskor morningshow-ját, egy életmentő dalocska nélkül, és mindebből csak annyit értettem hogy pözsó. Gondolom valami autóreklám, vagy nyereményjáték lehetett. Az mp3 persze Babi fülében lógott. Én meg lezsibbadtam. Mikor már csak egy megálló volt, én szépen felálltam és nézelődtem, hogy tuti jó helyen szálljunk le. Sofőrbácsinak pont ekkor támadt kedve fékezni, én meg felnemfedezett tánclépésekkel száguldottam egészen a busz elejére, kicsit szívrohamot kapva a nagy szélvédő gyors közeledésétől. De no problem, túléltem. Leszálltunk ahol kellett és elindultunk a szállás megkeresésére. Nem volt ugyan messze, de olyan kis labirintusszerűen vannak az utcák ott is(lehet hogy csak nekünk) hogy inkább rákérdeztünk. Mikor bementünk az aranyos kis Hotel Bristolba leesett az állunk. Egy édibédi giccsparádé volt az egész recepció. Mi ennek annyira tudtunk örülni hogy csak na. Gondoltuk ha hasonlóan giccses a szoba is akkor az már csak jobb lehet mint az előző munkásszálló sztájl. De az még arrébb volt hogy ez kiderüljön, ugyanis csak délben lehetett átvenni a szobánkat és még csak kilenc óra volt. A célunk eleve annyi volt hogy megengedjék hogy a táskánkat letehessük. Ez megtörtént és el is indultunk várostnézni, bár iszonyat fáradtak voltunk. Azért a buszon nem sokat aludtunk. Azt tudtam hogy nekem kell valami franciás reggeli, valami bágett vagy kroászon. Hát azt nem vettem, de nagyon finom fánkot igen. Lementünk egy gyönyörű völgyecskébe, a város közepén van több nagy árok, ahol minden zöld, parkos és gyönyörű, igazi meseszerű megjelenéssel. Hatalmas völgyhidakkal és kispatakkal. A túloldalon felsétáltunk egy utcácskán ahol elkapott a francia hangulat.

Itt már éreztem azt amit Frankfurtban egyáltalán nem. Az "Istenem, ide még vissza akarok jönni" érzést. És azt hogy beszippant, magávalragad. Olyan volt mint egy királylányos mesében. Luxembourg olyan mint egy mesének a díszlete. Van vár, kacskaringós köves utcák, kandeláberekkel, kicsit giccses épületek, régies utcatáblák. Tudom, ez Budán is megvan a várkerületben, de ez mégis teljesen más. Olyan regényesebb.

Mikor felértünk a túloldalra, azonkívül hogy kiköptük a belünket a meredek hegymenettől, nagy sajnálatunkra már eléggé esett az eső. Addig is esegetett de egyre csak erősödött. Nem szakadt, csak pont idegesítően szitált. Átmentünk egy völgyhídon és mikor onnan nézelődtünk rájöttünk hogy igencsak durvák a szintkülönbségek a városban. Elmentünk még a várhoz, de az már kínszenvedés volt. Amennyire volt gyönyörű a város, annyira voltunk fáradtak és nyűgösek, és ehhez még esett is.

A vár után visszabuszoztunk a hotel környékére és még benéztünk a boltokba, a sapka-sál-kesztyű küldetésem teljesítésére. Addig variáltunk míg semmit nem vettünk, megbeszéltük hogy átvesszük a szobát, kicsit pihizünk és folytatjuk a portyázást. Visszamentünk a Hotelbe és elvileg még volt fél óránk délig. De szétáztunk, és minden mindegy volt, csak addig is ülhessünk. De szerencsére már felmehettünk.

Ősz Frankfurtban IV.

Másnap reggel kicsit kómásan, sőt nagyon kómásan lekullogtunk a reggeliző helyiségbe ami egy légtérben volt a recepcióval és a bejárati ajtó is onnan nyílt, szóval nem volt túlzásba véve az egész panzió kialakítása. Reggeliből választék bőségesen akadt, ez megint egy ilyen ellentmondásos dolog volt. Szakadt reggelizőhelyiség, koszos ezeréves padlószőnyeggel és ennek ellenére választékos és finom reggeli. Volt müzli, zsemle, felvágott, dzsemek, teák, kávé, talán még valami zöldség is. Körülnéztük a panzió lakosai között és ott aztán volt mindenféle fajta utazó, családos, batyus, fiatal, öreg, többen vagy egyedül. Tehát ez egy ilyen olcsó és vegyes helynek látszik lenni. Miközben reggeliztük én megpróbáltam kivitelezni a kenőszerszám és a pudingevő-szerszám beszerzését. Szóval kellett egy kiskanál és egy kés. Szépen feltűnésmentesen elrejtettem a pulcsim ujjában és reméltem hogy ott is marad. Kiskanálból nem spóroltam, kettőt is szereztem. Ezután visszamentünk a szobánkba és elkészítettük a szendvicseinket marha nagy elégedettséggel, késsel.

Aztán végre elindultunk. Első állomás a pályaudvar. Én mindenképp le akartam fotózni a vonatokat. Ahogy beértünk piaci hangulat fogadott minket, szuvenírboltok és egyéb ajándékvásárlási lehetőségek tárultak elénk. A lényeg: nyitott üzletek! Mivel előző nap rádöbbentünk hogy a szokásos hűtőmágnes-képeslap vásárlás elmaradt így ez nagy örömmel töltött ez el minket. Körülnéztünk, közben elment a vonat amit le akartam fényképezni. De később jött helyette hálistennek másik. Betévedtünk egy hűtőmágnesboltba és nézelődtünk, odabenn két fickó dolgozott és nagyon rámenősen próbálkoztak nálunk, végül kiderült hogy az egyik szerb, és tudott egy csomót magyarul. Na lökte is a rizsát rendesen utána, milyen jó kis hely Magyarország, és a többi és a többi. Szinte alig szabadultunk onnan végül, már azt is felosztották egymás közt hogy ki melyikünkkel fog randizni. Fizettünk aztán gyorsan elhúztunk. Betévedtünk egy ékszerboltba, ott bevásároltam aztán végre otthagytuk a pályaudvart. Szó szerint elindultunk toronyiránt. Célba vettük a Main Towert. Az épület különlegessége hogy 200m magas és a tetejére ki lehet menni hogy megcsodálhasd eme mesés várost. Van egy vékonyka fémperem az egyébként is üvegkorlát tetején, ami lentről nézve olyan mintha az emberek ott álldogálnának a szélén öngyilkosságra készen, mert abból a korlátból semmi nem látszik. Valójában kicsit ijesztő.

 

Odafelemenet átmentünk egy parkos részen ahol volt két ikertorony. Tudtam én hogy Frankfurt Európa NewYork-ja, de ez azért tényleg vicces volt. Fényképeztünk jópárat, valami szobrokkal is szórakoztunk, aztán mentünk a tornyunkba.

Tudtam hogy van diákjegy, és bár nekem nem volt diákom, a szokásos trükkömmel simán kaptam én is olyat. Annyi a titok nyitja hogy halál lazán előveszed a személyidet, és azt adod oda mikor a student card-odat kérik. Ránéznek, aztán nyomatják is a diákjegyet. Sajnos, vagy nemsajnos nekik aztán fingjuk sincs róla hogy hogy néznek ki különböző nemzetek diákigazolványai, így aztán ha egy fényképes igazolványt kapnak, elhisznek ők mindent. Bár rajta áll angolul hogy az egy személyi, ők nem nézik át olyan tüzetesen. (Kopp kopp kopp - lekopogom!) Beszálltunk a liftbe pár további nézelődni kívánóval. Hát ahhoz képest hogy 54 emelet magasra visz fel, 45 másodperc alatt már fel is értünk. Azért az a lift is elég rémült tudattal töltött el tudván hogy milyen magasra visz fel, tehát milyen magasról lehet lezuhanni. :) Babinak ugyebár még mindig tériszonya van, de én nyugodt szívvel vettem ezt a napirendi programot a listára, mondván ezt látnia kell. Először kicsit zavarba jött a magasságtól, aztán nagy meglepetésemre úgy rohangált a tetőn mintha naponta tenné, fotózott, jött ment, egyedül a hideg és a szél zavarta. A liftből még két emeletnyit kellett fellépcsőzni és ott elénk is tárult a város. Az idő nem volt a legjobb, szürkeség volt, de köd szerencsére nem. Onnan föntről megint minden átment legóba mint ahogy a repülőn is szokott. A magasságok nagyon le tudnak nyűgözni, térkép-ember lévén, imádom belátni a tájat, olyan mintha egy megelevenedett műholdfelvétel lenne. És abban a pillanatban ahogy tudatosul bennem hogy ez bizony a valóság, én itt és most ezt élőben látom teljesen elvesztem az időérzékemet és ott tudnék állni a végtelenségig. Az ilyen nagyon magával tud ragadni. Nem is tudom végülis mennyi időt töltöttünk el fenn, de nem az én ötletem volt elindulni lefelé. Elindultunk, aztán én még visszakönyörögtem Babit egy fotóért és végülis utána tényleg lementünk. A liftben csak mi ketten voltunk. Huhh.

Kiértünk az utcába és elkezdtünk beszélgetni róla hogy milyen fura lehet ilyen magas épületek között élni, hogy ez itt tiszta NewYork és abban a pillanatban elhúzott előttünk egy nyújorki sárgataxi. Mondom ez itt már végképp tök ugyanolyan. Még a torony tetején megállapítottuk az irányt hogy merre kell majd továbbmennünk. El is indultunk arra majd a nyilakat követve megtaláltuk az óváros részt amit kerestünk. A Römer egy aranyos kis tér ahol fachwerk típusú, tipikusan német épületek állnak. Nagyon hangulatos, bár csak a felét láttuk jóformán, mert már kinn álltak a karácsonyivásáros bódék. Zárva. Pont eljövetelünk után két nappal indult a vásár, ami kicsit bosszantónak bizonyult. Ezt megnéztük, majd mentünk tovább és találtunk egy dómot. Bementünk és megnézelődtük.

Ezután lementünk a Majnapartra, átmentünk egy csak gyalogosok számára épült hídon. A túloldalon szemetszúrt egy csodálatos bordó Ford Mustang. Végem volt. Életem autóját látva rögtön elgyengültem. Csináltunk is róla pár fotót lazán, mintha a miénk lenne. Ezután végigsétáltunk a folyópart menti platánsoron és egy másik gyalogoshídon szépen visszamentük a mi oldalunkra. Ott megbeszéltük hogy egyelőre visszamegyünk a panzióba, kicsit melegedni, aztán folytatjuk utunkat a még fel nem fedezett területeken.

 

Még szerencse hogy így döntöttünk, mert mire felértünk a szobánkba a következő fogadott, fűtés lecsavarva, ablakok kinyitva. Mindezt kint mért 4fokban. Hát szépen bezártuk az ablakokat, fűtést maximumra tekertük és vártuk az olvadást. A várva várt meleg szoba, tehát csak szép álom volt. Ezért inkább vettünk megint egy forró zuhanyt. Alutasakok a lábra, vízhőmérséklet maximálva ismét 20 percre. Addig a radiátor úgy ahogy be is fűtött, de rásegített a hajszárító is.

Mikor újra elindultunk már besötétedett. Valahogy éreztük hogy eső fog esni, de az esernyőt persze a szobánkban felejtettük. Átvillamosoztunk a hídon, egy szép éjszakai fotó reményében a városról és közben el is kezdett csöpögni az eső. Ennyit a hajmosásról. Volt egy küldetésem Frankfurttal kapcsolatba, mégpedig hogy majd ott veszek egy pofás kis sapka-sál-kasztyű készletet. Hát ez volt az ami nem sikerült. És ennél a pontnál ezt nagyon sajnáltam. Miután elkészültek a képek visszavillamosoztunk és felugrottunk az ernyőért. Onnan tovább vettük az irányt az operához. Nagyon szép kis opera volt. Azt terveztük hogy este mindenképp beülünk valahová forrócsokizni esetleg iszogatni. Semmi különlegeset nem találtunk ezért maradt a kávézó és a forrócsoki. Ott nagyon jól elvoltunk, kicsit megmelegedtünk aztán hazafelé vettük az irányt mert másnap korán keltünk. Útközben keresztbe kasul az utcákon felfigyeltünk rá h az egyik utca le volt zárva. Láttuk hogy állnak ott nézelődők, hát mi is odasiettünk és megnéztük mi folyik ott. Megláttunk egy hatalmas darura szerelt kamerát és egy egész stábot, majd az utcán feljebb a sok statisztát, és a sárgataxit. Hát nicsak, egy filmforgatás. Az utcán mindenféle amerikai utcanév tábla és sebességkorlátozó tábla. Hát nem tévedtünk. NewYork idelátogatott és megelevenedett. Ott álltunk vagy fél órát és bambultuk a felvételt. Teljesen bezsongtunk az egésztől. Azért nem volt semmi. Pont akkor sikerült arra mennünk. Áhh. Mint kiderült az Iron Sky című film második részét forgatták. Amíg ottvoltunk sikerült szét is fagynunk, úgyhogy ahogy vége lett a felvételnek rohantunk nyílegyenesen a panziónkba.

Az előző esti programhoz hasonlóan tv-ztünk dumáltunk, ettünk-ittunk. Aztán pihentünk, mert 4kor kelés volt. Indulás Luxembourgba.