Hamarosan

Nemsokára folytatom a blogot, még mindig Miami, Bahamák, Key West vonalon haladunk. Következő bejegyzés a Kennedy Space Center látogatás lesz, csak most technikai okok miatt nem olyan egyszerű az írás.
Köszönöm a türelmet!!!

Miami day 3 - Everglades, Mocsárjáró, Aligátorok, Prime Outlets

Ismét csodás napsütésre keltem. Az időjárás pompás, hiába november közepe. Ez itt kérem szépen Florida! A reggeli találkozó előtt megint kimentem kicsit a partra. Nem lehet egyszerűen betelni az óceán látványával. Az igazi tengerillat és a napsütés melege egybekavarodva utánozhatatlan hangulatot okoz. Hiába voltam ezekben a pillanatokban teljesen egyedül, én akkor is tudtam értékelni, magamban elraktároztam mindent és nem éreztem magányt. Boldog voltam.

A nagynénémék szállodájában megreggeliztünk és sikerült őket megbotránkoztatnom a ruházatommal. Azt mondták öltözzünk dzsungeljárósan. Nálam ez egy sportcipőt, egy topot és egy boxert jelentett. 30 fokban gondoltam nem indulok el hosszú nadrágban, akkor sem ha lenge és nálam csak ez volt rövidnadrág gyanánt. Nem látszott rajta, na. :)
Útrakeltünk Everglades-be. Ezúttal bevetettük magunkat a floridai mocsárba, az igazi helyi természetbe, egy olyan különleges valamibe, ami a világon páratlan. Mocsár. Avagy nagy területen elhelyezkedő sekély állóvíz. Ami ezt a mocsárat illeti, nem teljesen igaz rá hogy állóvíz. Ez valójában egy folyó, de a terület alacsony lejtése miatt csak naponta kb 30m-t tesz meg. Ki gondolná?
Odafele menet megálltunk egy zöldségesnél Florida Cityben. A zöldséges neve Robert Is Here. No, fenetudja mi késztette az alapítót hogy ezt a nevet adja s megtartsa, főleg hogy több üzletet nyitott és nem tudott mindenhol "here" lenni, de legalább egyedi. Olyannyira hogy angolul-nem-beszélő nagynéném szépen rám nézett és közölte micsoda idióta név ez a Robert is here. /olvasd magyarul/ Eszembe nem jutna, még ha nagyon humoros kedvemben lennék is, az IS-t nem IZ-nek olvasni. Egyszerűen nekem ennyire, nem áll rá a szemem. Szóval miután eme mesés szóviccen túllendültünk, kicsit vásárolgattunk, itt a herében. Vettem ajándékba cukorkákat, és körülnéztem a vicces kókuszok háza táján. Így utólag már bánom hogy nem vettem egy kókuszmajmot. Akkor szörnyűnek találtam, nekem nem volt vicces, dehát az idő mindent megszépít és azthiszem tudok élni kókuszmajom nélkül is, eddig is ment. De azért lenne helye ott a polcon... hmm... :)
Találkoztunk továbbá beazonosítatlan gyümölcsökkel, óriás hagymákkal, krumplikkal és paradicsomokkal, minibanánokkal, kagylószuvenírekkel, dzsemekkel és facsart gyümölcslevekkel. Ránézésre mindenből tudtam volna betárazni, node minek? Hol főztem volna meg a giga krumplikat? De minden olyan csalogató volt.

 

 

Továbbmentünk. Elsuhantunk egy börtön mellett. Grr... Körülbelül 75km, azaz hogy tisztességes legyek kb 45 mérföld megtétele után megérkeztünk. Nem sok minden volt ott már a zöld növényzeten kívül. Épületek már csak elvétve. Leraktuk a kocsikat és bementünk egy, a nemzetipark szuvenírjeit és természetkönyveit áruló shopba. Odáig még nem is volt baj míg a könyvek, a bögrék és az aligátoros játékfigurákat nézegettem, majd megpillantottam a fejeket. Méghozzá fiatal aligátorkák fejeit. Na huhh. Nem vagyok én olyan ijedős, és a trófeákkal sincs nagy bajom, de nem gondoltam volna, hogy csak úgy meg lehet majd venni egy aligátor fejét és hazavinni a családnak, "nézd apu, ezt neked hoztam" címszóval. Ezekszerint lehet. Én otthagytam a kicsikék fejét a polcon, de tény, jól megbámultam őket. 

Voltak időpontok kígyó és aligátorshowra, ezekhez igazodva van egy kis "állatkert" rész, ahol körül lehet nézni. És persze a főműsorszám, a mocsárjáró. No bementünk, rögtön találkoztunk egy teknőccel. Tettünk egy kört a tó körül, de hiába bámultuk a vizet hirtelen semmit sem láttunk. Vajon hol lehetnek az alik? Na aztán ahogy jobban megnéztük, észrevettük őket. Konkrétan hemzsegtek a vízben, de olyan jól álcázzák magukat, hogy le a kalappal előttük. Olyan volt mint egy hatalmas terrárium, hatalmas gyíkokkal. Ahogy körbeértünk kezdődött is az aligátorshow. Leültünk, aztán egy fiatal copfos srác elszórakozott az alikkal. Idomítottak voltak, bár ez nyilván egyértelmű, azért szerintem meglepő is egyben. Beletette a szájukba a karját, majd szemléltette mi történne ha ráharapna, mindent vezényszóra, a slusszpoén persze a "beleteszem a fejem az aligátor szájába" produkció volt, vér nem folyt, mi pedig örültünk. Ezután meg lehetett tapizni a bébialigátorokat, saját kézben tartani, persze hiába kicsi, a szájuk le volt szigszalagozva. Nagyon aranyosak voltak. Én megszerettem őket.

Tettünk még egy kis sétát, addigra már tudtuk mit kell nézni, de amúgy is jobban előjöttek addigra, kajaidejük volt. Megnéztük az aligátorneveldét. Ovi kiscsoport, nagycsoport, középsőcsoport. Kor szerint osztályozva éltek a kicsik és annyira ártatlannak és aranyosnak tűntek, hogy hihetetlen volt hogy ezek tényleg olyan nagyra és vadra fognak megnőni. Úgy aludtak egymás hegyén hátán mint a hörcsögök.

Ezután jött végre az, amit én a legjobban vártam. A mocsárjárózás. Szerintem baromi félelmetes, de eszméletlen jó! A "sofőr" - nevezzük Johnny-nak - egy ősz, vézna ürge volt, de barátságos stílussal. Laza volt, annyi szent. Caine hadnagy is megirigyelte volna a vagány napszemcsijét. /CSI Miami/ Beültünk a hintójába, osztogatott mindenkinek füldugót, elmondta a szabályzatot és elindultunk szépen lassan. A motor iszonyú hangos volt, én közvetlen előtte ültem. Először próbálkoztam a füldugóval, de utána inkább kivettem. Láttunk egy csomó madarat és mondta Jonhnny, hogyha a kezünket a magasba tartjuk némi madárkajával, rászállnak a madarak és megeszegetik. Így is volt. Ettek a kezemből. Varázslatos érzés.

Továbbá, mondta hogy a vízben itt ott feltűnhetnek aligátorok is, ezért ne nagyon dugjuk a kezünket a vízbe,- nanemmondod?! haha- de szemfülesek lehetünk, hátha látunk néhányat. Láttunk. Na az tényleg ijesztő volt. Jóformán centikre lenni az igazi vadonélő aliktól. Ott szemeztek velünk, nem zavartatták magukat. Volt gyorsulás, driftelés minden, mintha csak a szárazföldön lennénk. Úgy vette a kanyarokat Johnny barátunk, hogy azért aki a szélén ült, kapaszkodhatott, hogy ne találkozzon közelebbről a vízfelszínnel. Mindenki csuromvizes lett. Hát ez volt az a dolog, ami talán az egyik legkülönlegesebb érzés volt az életemben. Nem lehet mihez hasonlítani, veszélyes, szabad, izgalmas és különleges. Ez az egész mocsárjárózás úgy ahogy van, vitte a pálmát. Lát az ember szép helyeket, sétál híres utcákon, épületekben, de egyik sem ér fel ezzel a különleges környezettel, különleges közlekedéssel. Persze, motorcsónakozni lehet itthon is, de ez egészen más. A maga nemében nem egy nagy dolog, csak más. Imádtam!

A mocsár "mainstreet-jén" való száguldozás után jött a fejek utáni másik meglepi, a napon szárított jó nagy aligátorbőrök. Ejha.

Leültünk enni.  Hát, gondoltam itt vagyok a nagy Ámerikában, megkóstolom a helyi specialitást, a HotDog-ot. Lehet velem van a baj és nem értékelem a "nemzeti konyhát" kellően, de életem legsemmilyenebb hotdogja volt. Nem ízlett, úgy ahogy volt, egyben. Nem tudom mit lehet egy hotdogban elrontani, talán a kifli vagy a viszonylag hideg virsli volt a bűnös. Mindig így járok ezekkel. Gyros, pizza, hotdog, knédli... Ott eszem a legrosszabbat, ahol születtek.

A csalódós malőr után megnéztük a kígyó showt, lényegesen lightosabb volt mint az előző, hiszen ezek csak tekeregnek összevissza, de legalább ezeket jobban meg lehetett taperolni. Néhányan leküzdötték minden félelmüket. Volt egy nő, konkrétan meg akart halni, de a fickó, az előző, copfos, beledobta a nyakába a hosszú, husis egyedet. Szerintem a nő elmondott aznap néhány imát mikor hazaért. Fél perc alatt embert nem láttam még így leizzadni. Aztán volt egy kopasz pufók pasi, az is rettegett a kígyóktól, pedig ő csak bébiket kapott. Ő is leizzadt. Nem tudom mi van az emberekkel?! :) Azért ennyire nem ijesztő, egy előre megetetett, szelídített sznék. No gondoltam kezembeveszem az irányítást, majd én vagánykodok egy sort a husisabbikkal. Nekem is a nyakamba rakta a srác, de nagyon meggyőző lehettem, mert rövid időre odébb is ment, otthagyott a vadállattal. :) Semmi gond nem volt addig a pillanatig, míg oldalra nem fordultam és szembe nem nézett velem úgy öt centiről és kidugta a nyelvét. Na az engem is lezsibbasztott. Túléltük. Mindannyian.

Búcsútvettünk a kis mocsárvilágtól és elindultunk vissza a civilizációba. Mivel is lehetne überelni, vagyis inkább ellensúlyozni egy ilyen csodálatos természeti kalandot, mint egy jó shoppingolással. Hát, nem az én ötletem volt, annyi szent, de végül "katasztrófával" végződött, azaz szerelemmel. A kék ruha. Ő volt a bűnös. Florida City-ben megint megáltunk, ezúttal a Prime Outlets-ben. Szétváltunk. Mi nagynénémékkel körbesétáltunk, inkább nézelődősre vettük. És én megláttam A ruhát. Vagyis inkább szoknyát, egy kendővel, amit felsőként lehetett hordani. Inkább hajazott egy hastáncos szettre, mint utcai viseletre. Dehát ez Florida gyerekek! Napfény, pálmafák és félpucér görkoriscsajok. Nem? Hát nem. Ezek az amcsik baromi konzervatívak, az hogy a filmekben mi jön ebből le, az egy másik dolog. Nem vettem meg. Azaz nem azonnal. beültünk enni egy nagy kajáldás részbe, pizzáztunk. Engem nem hagyott nyugodni a ruha. Mivel nagynéném csodák csodájára nem beszélt le róla, sőt engedelemmel megvehettem, vagyis inkább lelkiismeretfurdalás nélkül, így visszamentem érte és sikeresen, diadalittasan zártam a késő délutáni shoppingos portyázást. Szerelem beteljesedve. És még telihold is volt. Besötétedett és a hold ragyogott a pálmafák felett. Jobb kedvem nem is lehetett volna.

Ezen a napon lebonyolítottam a szobacserét, hiszen megérkezett az szobatársam. Mivel idegenek voltunk és a korosztály sem passzolt, jobbnak láttam ha lezsírozok egy olyan szobát, amelyikben két ágy van. Nekem szuper volt a franciaágy egyedül, de így már nem volt olyan jó ajánlat. Illetve a szobám ablaka alatt zúgó hétszentégtől is jó volt megszabadulni. Kaptunk hát egy kisebb, de szuper szobát, két ággyal és a belső udvarra és az óceánra néző ablakkal, zajmentesen. A zuhannyal volt némi problémám de megoldottam. Immáron itt hajtottam fejecském nyugovóra.
Előtte még barátkoztam egy kört a hallban lévő internetezési lehetőséggel. Fizetős volt, és drága. Írtam végre mailt haza, és mindenkinek akinek ígértem. Úgy örültem.
Mire elaludtam otthon már szülinapom volt a javában. :)

Miami, day 2 - Cape Florida Lighthouse, Coco Walk, Downtown

Megérkezni egy másik kontinensre annyi, mint eljutni az Óperencián túlra. Nem túlzás. Leszállt a gép, még sütött a napocska. Az immigrációs pult bizony egy nagyon gyomorszorító hely. Legalábbis azoknak, akik tudják mi történhet ott. Egy latinó ürge feltett kismilló kérdést, hogy miért vagyok ott, hol fogok lakni, meddig maradok, de a lényeg; minek jöttem. Mondogattam neki hogy "I don't know" meg hogy HÁLIDÉJ ezerrel, de az csak akadékoskodott, én meg mivel nem értettem mi bántja őt ennyire személyemmel, cseppet sem kedves stílusomat elővéve vitatkoztam vele. Isten tudja mi mentett meg újra, de átengedett... hármunkkal a nagynénémékkel. Mindenki megvívta a maga kis csatáját, és győzött. A drága édes bőröndöm megvolt, az öröm nem volt vitás. Kis csapatunk átsétált árkon bokron, majd egy autókölcsönzőnél lyukadtunk ki. Kibéreltünk két egyforma ronda, pezsgőszínű Chevrolet kisbuszt, beosztottuk a kiholül-t majd nekivágtunk a Miami Beach-en lévő szállásunknak.

Útközben félig besötétedett. Kis szemeimmel csak ámultam-bámultam a várost, szerintem még a szám is tátva maradt. Olyan volt mint valami viedójáték. Én, aki a Vice City-n nőttem fel, bizony értékeltem is a dolgot rendesen. Minden annyira hatalmas volt, és színes. Átmentünk a MacArthur Causeway-en, ami egy fizetős, részben híd, de inkább felüljáró, szigetkéken át, és mellett, ahol a sztárocskák házai állnak, majd megérkeztünk South Beach-re. Végig a Washington Avenuve-on, majd a Collins Avenuve-ra ahol a hotelünk volt. Szépen kicuccoltunk, bevonultunk. Rövid várakozás után fordította a tényeket egy csoporttag, nincs elég szobájuk. Egy előre gondosan lefoglalt út így indult. Volt ott aztán variálás. Átmentünk a szomszéd hotelbe, ott sem volt szoba, majd jó pár utcával feljebb kapott helyet a csoport egyik fele, a másik az eredeti hotelben. Így történt az, hogy két és fél km-re és 22 utcával odébb kerültem mint a nagynénémék. Ők együtt voltak egy szobában a férjével, én meg elvileg egy számomra idegen, de ugyancsak pár nélkül utazó nővel. Csak volt egy kis bibi. A csapatunk jónéhány tagja, akik nem a mi légitársaságunkkal utaztak, hanem a Lufthansaval, nem szállhattak fel Milánóból. Őket elszállásolták helyben egy éjszakára. Az én utitársam pedig velük jött. Legalábbis én úgy tudtam. Ő valahogy még egy nappal később érkezett. No megvolt a szobakiosztás. Hát, a szobával konkrétan nem volt baj, de valami eszméletlen hangos gépezet, pont az én ablakom alatt volt felszerelve és nem igazán hagyott később aludni. Aludni. Na az volt az, ami még odébb volt. Volt még egy küldetésem. "Telefonálj haza a családnak." Nos, előre gondosan feltöltött, és telefonboltban megérdeklődött, elvileg működőképes telefonom nem reagált. Olyan szinten nem, hogy be sem akart kapcsolni. Annyira megzavarodott hogy meghalt. Ott és akkor. Először azt gondoltam, hogy valami csoda folytán lemerülhetett, ugyanis végig ki volt kapcsolva. Szépen dugnám be a töltőt, ám hoppá! Hogyan is? A konnektor nemigen volt befogadó, más mint idehaza. Irány a porta. Kedves fiatal úr előhoz egy ládát, telis-tele töltőkkel a világ minden tipusú telefonjához. És persze melyikhez nem volt? Az enyémhez. Sagem. Francia és cseppet sem ismeretes odaát töltőileg. Jelzem, akkoriban. :) Végül kaptam egy átalakítót, szigorúan kölcsön. Felmentem, bedugtam, semmi. Bekapcsolt ugyan, de térerő ohne. Na ott volt az a pont hogy elsírtam magam. A világ másik felén ültem, totálisan egyedül egy hotelszobában, senkihez nem tudtam szólni, és még a családomat sem értesíthettem egyáltalán lezuhantam-e. Full magány. Aztán összeszedtem magam. Körülnéztem a szobában, kikukucskáltam az ablakon, láttam egy hajó alakú kivilágítótt épületet, megnéztem a fürdőszobát és jééé, nemsemmi, de tényleg igaz, a wc-k tele vannak vízzel. Olyan igazi amerikaifilmes wécében-vízbefolytós téma. Szokatlan volt, az tuti. Vettem szépen egy zuhanyt aztán lepihentem. Kapcsolgattam egy ideig a tévét, floridai verőfényes időjárásjelentés, és egyre boldogabban vettem tudomásul, Amerikában vagyok! Aztán jött a gondolat, hogy itt sokkal közelebb vagyok a rémisztő 51-es körzethez, és megint beparáztam. Nem bírom az ufo-témát, na! :) Égő villany mellet szépen elaludtam. Addigra már fennvoltam vagy 22 órája.

Reggel szépen felkeltem, felöltöztem és mikor kinéztem az ablakon, ért a meglepetés, a hajónak tűnő épület, egy hajó. Az út másik felén egy csatorna húzódott, túloldalán pedig csinos kis családiházak. Lementem a hallba, ott pedig kimentem a belsőudvarra. Szép kis kertecske volt, egy kis úszómedencével. A kerten és egy széles fából készült sétányon átsétálva pedig, már ott is volt az óceán. Az Atlanti Óceán. Csináltam néhány képet, aztán átmentünk a többiekért a másik hotelbe.

Kocsiba pattantunk mindannyian és célba vettünk a várost. Megint át a felüljáró/híd valamin, immáron világosban. Elmentünk az American Airlines Arena mellett és a sok karácsonyi dekorációba öltöztetett pálmafa mellett. Nos, szerintem nem kell mondanom hogy nem hatott át az ünnep szelleme 30 fokban. Megint átmentünk egy felüljárón, Rickenbacker Causeway. Meg akartuk nézni a Virginia Key-en lévő, de Key Biscaynehez tartozó Miami Seaquarium-ot. Hát a delfin és bálna show meg a "cuki" halacskák és flamingók kimaradtak az életünkből, ugyanis a Seaquarium zárva tartott, a kedves, pusztító hurrikánok miatt. Épp felújították. Pech.

Ennek örömére továbbmentünk, Key Biscayne-re. Annak pedig legdélibb csücskébe, egy világítótoronyhoz a Cape Florida Lighthousehoz. Megcsodáltuk mi mocskot sodort ki a tenger a hurrikánoknak köszönhetően. Az egész rész le volt pusztulva, a pálmák félig elrohadtan, viharverten ácsorogtak. Felmentünk a világítótoronyba onnan néztünk szerteszét,(s hallgattunk a /pálma/fák lehulló levelének lágy neszét) no, vagyis a tengert és a szelet. A kilátás szép volt, az érzés mégszebb. Imádom a világítótornyokat!!! A magasság fétisemnek minden lehető alkalomnak hódolok. Egyszerűen olyan baromi szép minden fentről. Bár a világítótorony nem volt túl magas és a látvány sem volt akkora szám, én nagyon jól éreztem magam! Lent sétálgattunk még egy kicsit, láttunk szokatlan bogarakat és egy kis épületet aminek szomszédságában volt egy "Shrek-budi" olyan kis félholddal mint a mesében. :)

Elköltöttem életem első dollárját és vettem egy automatából egy pepsit. Leültem egy padra ahol találtam egy gyűrűt. Nem nagy érték, ilyen állíthatós szívecskés gyerekgyűrű, de én mégis nagyon örültem neki. Nekem, akkor, az egy kincs volt. Vajon mi lehetett a története? A mai napig őrzöm azt a kis vackot. :)

Visszafelé mosolyogtam magamban, mert ahogy mentünk azon a szárazföldet a szigettel összekötő úton, mellettünk egy motorcsónak ment. Hihetetlen hogy itt a víz és az út testvérei egymásnak, az autók pedig a motorcsónakoknak.

Elmentünk a Coconut Grove negyedbe és nézelődtünk a CocoWalk, kis, piachoz hasonlító, részben nyitott épületben. Szuvenírek, ékszerek, zászlók, és mindenféle kis vacak volt, amiből be lehetett volna vásárolni. Én spóroltam. Vártam a csodát hogy hátha érdemes inkább egyelőre félretenni. Felmentünk a szintén félig nyitott felső szintre és megebédeltünk a Hootersbe. Valami Kfc-s kajához hasonló csípős csirkeszárnyat. Annyira nem vett le a lábamról, a többség döntött, csípőset eszünk és kész. No és ott történt az, ami tágra nyitotta kicsit pupilláimat. A mögöttünk lévő asztalnál egy néger család ült és anyuka egy szőke, kékszemű, fehérbőrű asszonyság volt. Nem ez a meglepő része a dolognak. Hanem az egyik fiatal lány, nyilván a lányuk, aki barna, bongyori hajú, sötétbőrű és rikító kék szemű volt. Nem bírtam nem bámulni. Gyönyörű volt. Tetszett amúgy a hely nagyon, jó hangulata volt, de szegény épületet szintén kicsit megviselte a hurrikán okozta vihar. Cserép nélküli hézagok a tetőn és az utcán összesöpört halmokban álló pálmamaradványok.

Ezután fagyizni mentünk. Hát életemben előtte annyira jó fagyit még nem ettem. Nem gombócban adták, hanem ilyen spakliszerű valamivel és gyurmázták előtte még egy deszkán, belekevertek bogyókat, magvakat amit kértél bele, vagy ha több ízű fagyit akkor azt, és egyetlen hatalmas gombócban rákenték a tölcsérre. Nagyon gusztusos volt. Én csak kicsit kértem.

Ezután Miami Downtownba mentünk, sétálgattunk kicsit, és szinte szó szerint leesett a Nap. Pillanatok alatt lett sötét. És míg besötétedett jött a szél és egy kis helyi hétköznapi thunderstorm. Ez itt csak így jön megy, de azért ijesztő tud lenni. A sofőr tagjai a csapatunknak elmentek a többiekért a reptérre, majd a hotelekbe, nem mindenki nézelődött már itt velünk. Gyalogosan mentünk végül hazafelé, azaz ilyen kicsi, csúcsszuper, sofőr nélküli, a város felett cirkáló metrón. Nagyon jó volt a kivilágított városban az utcák felett kanyarogni. Szép volt nagyon az egész, de azért be is voltunk kicsit tojva, mivel szokatlan ez a sofőr nélküli téma, no meg a magasság.

Busszal folytattuk utunkat, majd mindenki a kis hoteljében nyugovóra tért, miután a másnapi terveket megvitattuk. Egy kis aligátorsimogatást terveztünk.

A szobámba ismét egyedül voltam, már "rutinosan" tettem vettem. Hasonlóan az előző esti programhoz, zuhanyoztam, hangulatvilágítás és a tv-susmogás mellett elaludtam. Aztán felkeltem és lekapcsoltam, mert sípolt.

Hogyan kerültem Amerikába - lehetőség, vízum, útrakelés

Hogyan is került terítékre az életemben Amerika? Elég különleges módon. Ez egy céges továbbképző út, avagy tréning volt amihez nekem éppen nem sok közöm van. Ezek ilyen frankón megtervezett, megszervezett utacskák voltak, évente valahová. De mint tudjuk, Amerika válogatós népség, előszeretettel vízumoztatnak meg akárhonnan jöttél. No, persze manapság már fenemód engedékenyek lettek, kicsiny országunk lakói - persze nem ennyire egyszerűen - már vízum nélkül is nekivágatnak - avagy mégse igazából, de jól hangzik. Ez a történet nem mai csirke, szóval most kicsit időutazunk.

Tisztelt hölgyeim és uraim, 2005-öt írunk.

Azt a "gyászos" évet, mikor megtépázta az Amerikai kontinens középső részét egy elég agresszív hurrikán dömping. Köztük a mindenki számára ismert Katrina hurrikán. New Orleans-ra mérve a legnagyobb csapást, mint közismert. Abban az évben, ki tudja miért, de állandóan ilyen óriási és pusztító viharok söpörték végig a partokat, hihetetlen bosszúságot és károkat okozva az embereknek, és halált. Na és persze, nekem sikerült ebben az évben beszerveződnöm egy Amcsi kiruccanásba. Tavasszal szóba került ez az út. Akkor még csak a Bahamákról tudtunk. Mit ne mondjak, ha önmagában csak oda jutottam volna el, én akkor is éppen ennyire lennék boldog ember. Mert azért hát na, a Bahamák... Földrajz mániás vagyok, a történelemben is a nagy földrajzi felfedezések rész érintett meg leginkább. Számomra az a tény hogy ott vetem meg a lábam én is először amerikai partokon, ahol egykor Kolumbus azért eszméletlen adrenalinnal töltött el. Ő is ott kezdte, és én is ott fogom. Ugyebár a fiú nem is jutott tovább, a kontinens talaján lába nem ért földet sosem, és hát abban az évben úgy látszott abszolút követője leszek a Mesternek, azaz én is csak a szigetekig jutok. Tudom hogy amúgy a vikingek beelőzték szegényt, de mégiscsak ő ennek az igazi felfedezője, na. :D

Majd jött a hír a nyár folyamán, hogy bizony, a Bahamák is terítéken van, de nem fő célpontként. Az "csak" egy hajóút keretén belül kerül be a repertoárba. Az igazi célpont... tadadadam... MIAMI. Ó hát a fene enné meg! Deszörnyű! :)

Én személy szerint azért kerültem bele a képbe, mert az egyik jelentkező, fogalmam sincs pontosan milyen okból, de lemondta az utat, így kitöltöttem az üresedést.

Ősz. Amerikai nagykövetség. Vízumügyintézés. Az igazi izzasztó, gyomorszorító és mindent eldöntő momentum. A tapasztalatom az volt, hogy ezek a pökhendi amcsik igazából ezzel szórakoztatják magukat. Tulajdonképpen el tudom képzelni ahogy nézik az egészet kamerán, akár egy valóságsót és popkornnal a kezükben lesik a kálváriánkat. A feszkós tekinteteket, a türelmetlen lábdobolásokat, a gördülő izzadságcseppeket a homlokokon, azt ahogyan ezek angolul pofáznak hozzád, ha kell ha nem, (mert ugyebár úgy ne merj odautazni hogy nem tudod a nyelvet) és te csak pislogsz. Azok ott a hivatalban - már elnézést a 2005ös csapattól - igazi Kihaénnem gárda volt. Pöffeszkedő, beképzelt emberek, akik sorsok felett döntöttek. Tulajdonképpen eme panaszáradattal kívántam most elégtételt venni az ügyintézés során ért kellemetlenségekért, de tulajdonképpen lényegtelen, a papírt megkaptam. :) Vagyis matricát az útlevelembe, mert ennyi az egész. Bizony. Egy matrica... Még szerencse hogy manapság más a helyzet ügyintézés tekintetében, a sima mezei útrakelőknek. De anno: Szóval állj körülbelül négyszer sorba, jelentkezz, add le a papírjaidat, nyomkodd az ujjad tintába és adj ujjlenyomatokat, és mindezek után, amikor már lóg a nyelved a fáradtságtól, állj oda telimosollyal a konzul elé és érd el nála hogy azt mondja, igen anyukám, mehetsz. Mert hihetetlen de ezen múlik az egész. Azon hogy ránéz a pofádra egy - esetemben huszonéves - csaj és undok tekintetében elveszve próbáld meg neki elmagyarázni hogy istenments hogy te letelepedős álmokat szőnél, épp csak nagyon ráérsz, megteheted és arra járnál. Nem hatotta meg, összevissza kérdezett mindent, közben tolmács fordított, számlákat kért a nagynénémtől hogy bizony ott dolgozik e ennél a cégnél, és valóban kizárólag üzleti e az út. Szóval minden hajcihő után végülis a szembesítés a döntő. Mi végül fogalmam sincs hogyan, de átmentünk a rostán. De nagy meccs volt, látszott rajta hogy nemigen tetszünk neki, sokat kötekedett. Ohh de egyem a szívét, nem is volt túl bőkezű, csak egy évre adta meg a vízumot. Míg a nagynéném párjának, aki tőlünk függetlenül intézte az ügyeit 10, ismétlem; tíz évre kapta. Érezhető a különbség, igaz? :) No lényegtelen, megkaptuk az számít.

Jött a november. Persze mikor máskor menne tönkre a fényképezőgépem mint az utazás előtt. Nagyon nagy szerencsém volt akkor saját magammal, hogy mókusmód tudtam spórolni - jelzem manapság már nem megy ilyen könnyen:) - ígyhát vettem magamnak egy szuper kis fényképezőgépet. Meg egy akkor még hűdemenő 1GB-os memóriakártyát. Hú de változik a világ, ma már a terrabájtok a menők. Vagy már az sem? Felvilágosítást kérnék... :)

És végre az út:

Egy szép novemberi szombaton óriási csomagokkal felpakolva nekiindultunk Ferihegynek. Izgalom az volt bőven. Ilyenkor két hatalmas problémám van. Egyik a csomagok időbeli és térbeli azonossága személyem helyzetével. Magyarul; egy helyre érkezzünk, ugyanakkor. A másik az "ÉN ABLAKNÁL AKAROK ÜLNI!!! AKAROK! AKAROK!" kérdéskör. Merthát mi az, hogy ez nem egyértelmű? Előtte ugyan csak egy repülős utam volt, az is egyedül, de tisztában voltam a jogaimmal. Az ablak nekem alanyi jogon kijár. Tűnhetek nagyon nagyigényűnek és hisztisnek, de bizony az ember lánya 16 évesen, második repülése alkalmával képes ilyen hatalmas nagy problémákkal bírni. Manapság nagylelkű vagyok, ha olyannal utazom aki még nem repült, átengedem az ablak mellett ülés jogát. Viszont abból nem engedek hogy legalább akkor az utitársam ne üljön mellette. Kész pocsékolás. Repülés panoráma nélkül? Még ha felhős is? Ááá. Nem. Én bunyózok a fapadoson, ha kell:)

Ablakmellettülés joga biztosítva, már csak a csomagok kérdésesek. Átszállós útról lévén szó, volt miért aggódni. Meg még ami kis bosszakondást okozott részemre, az a nagynénémék mindenáron szárny fölött ülése volt. Mert hogy ott biztonságosabb(?) és nem ráz annyira. Csak a kilátás elég korlátozott, és mivel úgyis én ültem oda, nem volt már az mindegy, hogy akkor legalább lássak is, ha már annyira szereték nézelődni? Ohh rokonok!:)

 

 

 

 

 

Az Alitalia járataival utaztunk. A táj szép volt, Alpok és társai, landolás Milánóban. Ott várakozás, majd irány a nagy, hatalmasnagy "távolsági járat". Ekkora repülőt én előtte csak filmekben láttam. Többnyire katasztrófafilmekben, szóval baromi biztató volt. :) Itt már nem szárny fölött ültünk. Yeah!

A reptéri hercehurca alatt a kedvenc élményem a bakancsomhoz köt. Ez azóta is családi legendává vált. Történt ugyanis, hogy nem sokkal azelőtt tombolt a rocker korszakom. Semmi sötét és szégyenletes történéssel, egyszerűen csak rock és fekete cuccok, no és az elmaradhatatlan acélbetétes bakancs. Imádtam azt a mennyei sarut. A maga idejében. De mikor utaztam már hanyatló korszakát élte a dolog bennem, nem hordtam már az a bakancsot, meg eleve kivilágosodtam. De édesanyám - most is csókoltatom rózsás ötletéért(szóval puszi Anyu) - közölte hogy mivel tudomása szerint a nagy gépen iszonyat hideg lesz, vegyem fel a bizonyos cipellőt és ebben utazzak. Amúgy nemigen voltak barátságban, a muter meg a bakancs. Szóval kénytelen voltam hallgatni a parancsra és felvettem. No most aki hordott már ilyet, az tudja hogy ez a cipő minden időben alkalmatlan viselet. Vagyis tudniillik télen lefagy a lábad, nyáron pedig lesül. ACÉLbetétes. Szóval nemhogy ellensúlyoz, rátesz egy lapáttal. És ez még semmi. Nemhogy fázott benne a lábam, még bosszúságot is okozott, szegény lábbeli. Eleve a tonnás súlya hosszú idő után újra hordva igen zsibbasztó és a történet szempontjából leglényegesebb tényező az acél. Budapesttől Miamiig minimum hat ellenőrző kapun kellett átmennem, és bakancsuraság pedig besípolt mint az állat. Tehát, százsoros bakancs kiköt, levesz, mezítláb átsétál, felvesz, beköt. Hatszor... Amikor már eleve lázban égsz minden új inger miatt.

A kaja a gépen egész finom volt, a tálalás gusztusos, mini ez, mini az, nekem bejött. Repültünk egy ideje mikor éppen kinéztem az ablakon, és annyit láttam hogy kiválik egy darab a szárnyból. Hirtelen odafordultam az eleve merevarcú nagynénémhez és szinte kiabáltam hogy levált egy darab a szárnyból. Na szívroham és társai, volt minden. Hült tekintettel meredtek rám a szomszédaim. Eleve féltek az egész repüléstől. (én mindig parázós népséget fogok ki) Mikor visszafordultam a szárnyhoz, hogy megnézzem mennyi maradt még belőle, konstatáltam, hogy nem esett le semmi, csak épp abban a pillanatban engedték ki a szárnyon a valamilyen meghosszabbító akármijét, ebben nem vagyok otthon, és én pont azt a pillanatot kaptam el, ahogy jön kifele. Komolyan beszartam mikor láttam, na! :)

Próbáltam filmet nézni, azért 12 óra az 12 óra. De nem volt valahogy ínyemre a kizárólag angol szöveg, ígyhát mikor már nem volt az ablakon kibámulva semmi változatos, csak nonstop az óceán, elaludtam. Szerencsémre. Adtak a repülőn párnát meg takarót, de bizony nem sokat segített. Hideg volt és baromi kényelmetlen.

Merev nyakzattal ébredtem. És jókor. Mikor kinéztem láttam már szigetkéket. Teljesen bepörögtem. Majd a partot.

Az érzés leírhatatlan. Ez egy olyan dolog ami mindenkinek a maga titka. Senki nem mesél róla bővebben, mert a közönség nem tulajdonít neki nagy jelentőséget. Milyen az, mikor meglátod az uticélt fentről, pláne hogy Amerikáról beszélünk. Ez egy őrült érzés. Rátapadtam az üvegre és csak ámultam bámultam. Szkenneltem be az agyamba a látványt. Emberek! Amerika földjét bámulom az égből, akár egy madár! Istenem! Itt vagyok. El sem hiszem. Néztem a hatalmas csatornarendszereket, a tavacskákat, a szabályos utcákat, a szigeteket, már fentől érezhetően más volt az egész.

Íme a floridai mocsár fővárosa. Miami.